Fuh... az elsőhöz hasonlóan a második rész is érdekes függővéggel zaródott, úgyhogy természetesen muszáj volt folytatnom a sorozatot. Meg amúgy is, nehéz elszakadnom ettől a jól összerakott sötét románctól.
Sorozat: Mercy #3
Alcím: A Dark Conclusion
Műfaj: dark romance, thriller
Oldalszám: 334
Kötés: puhatáblás
Megjelenés: 2015
ISBN: 9781517005559
A küzdelem tovább folytatódik!
Mercyt semmi sem tartja vissza attól, hogy bebizonyítsa Sade-nek, képes egyszerre megtapasztalni a szerelmet és az örömöt is. Sade-nek azonban más tervei vannak, amikor a benne rejlő sötétség előjön.
Mindeközben Abraham atya még mindig szabadlábon van, és alig várja, hogy leszámoljon velük, így hát senki sincs biztonságban.
Vajon a szerelem mindent legyőz ebben a történetben? Valóban használható a szív az agy helyreállításához? Tudd meg most, ebben a Sötét következtetésben.
"... a karma megállás nélkül nevetett, mint egy kibaszott beteg hiéna, ami nem engedte harminc percnél többet aludni egyhuzamban."
Szeretem az olyan könyveket, amikben dalok is szerepelnek. Vagy legalább egy ajánlott playlist, ami segít olvasáskor méginkább ráhangolódni a történetre. Itt az utóbbit kaptam meg, amit IDE kattintva ti is meghallgathattok.
"Hasonlítsd össze a szörnyeket.Talán nézd meg, lehetnének-e játszótársak. Partnerek. A sötétség és a szadista vér összeköti őket."
A történet családiasabb fordulatot vett, amitől méginkább meglepőbb lett a történet. Lecsöppent egy kis cukormáz, ölelések meg könnyek, de a történet továbbra is a sötét hullámokon szörfözött. A kegyetlenség, a vér, a fájdalom itt is bőven kivette a részét a sztoriból, amit tovább nyúzott Sade és Mercy kurta-furcsa kapcsolata. Még egy ilyen idegesítően túldrámázott kapcsolatot nem pipáltam mint az övék, de basszus, mégis kegyetlen jó. Az írásmód, a történetvezetés és az érzelmi csomagolás annyira megvett, hogy csak dícsérni tudom ezt a részt is. Viszont hozzá kell tennem, lelkem egy nagy darabját baromira összetörte Sade... a múltja itt mutatta meg magát igazán, és hát az a gyerekkor... nem tudom, mit mondjak... bestiális. Mercy múltja miatt is szívesen ripityára törtem volna egy széket dühömben, de Sade... miatta összegömbölyödtem volna a padlón és bőgtem volna egész álló nap. Hát még belegondolni is rossz volt! Hogy tud valaki egy gyerekkel, akihez ráadásul nem is akármilyen köze van, azt tenni? Az ilyen véglényeket biztos démon szállja meg. Az a baj, hogy ez a fikciós rész sajnos az életben is gyakran előfordul, és emiatt mégjobban undorodom.
"Milyen az, amikor valaki, akinek szeretnie kellet volna, a legrosszabb rémálmoddá válik?"
"Tudom, hogy nem könnyű, édesem, tudom milyen démonokkal harcolni."
"A megtört múltnak egyetlen helye van a jelenünkben, az a hely, amelyet adunk neki."
"Mókás kis kapcsolatunk a hazugságokon alapult."
"Csak egy szörnyeteg van itt."
Ez a rész több tetőpontot tartogatott. Amikor azt hittem, hogy a szar szituból lassan valami szépbe haladunk, akkor megint elcsesződött minden. Sűrű pislogások közepette próbáltam felfogni, hogy mi történik Mercy és Sade közt, és nem tudtam... egyszerűen nem tudtam, hogy hogy győzik le végül az eléjük guruló sziklákat... francokat, hegyeket. Mercynek nem volt könnyű dolga, mert úgy kellett megmentenie Sade szívét, hogy még saját magával sem volt tisztában. Sokszor eszembe jutott róla Don Quijote, aki értelmetlen szélmalomharcot vívott. Bevallom, néha bennem volt a félsz, hogy talán az író két és fél rész beetetés után szétválasztja a gerlepárt, és külön utakon folytatják. Hála Istennek, hogy ő erre nem gondolt. Viszont olyan érzelmi mélységekbe taszította főszereplőit amitől tövig rágtam a körmeimet. Az a feszültség, amit Bane csiholt oldalról oldalra, kicsit a szívemre ment. Ezért néha más, családiasabb vagy másfajta izgalmat csempészett a történetbe. De, őszintén, egyik sem volt kellemesebb falat, mert mindegyik tartogatott valamit ami földhöz vágott. De mégis, tudjátok mi volt az, amitől könnyezve úgy istenigazán padlót fogtam? A legvégétől. Az utolsó oldalt legalább négyszer el kellett olvasnom, hát valami extrém aranyos volt! És itt most felhívnám a figyelmet, hogyha velem együtt ti is előszerettel olvassátok el az utolsó oldalak utolsó bekezdését vagy sorát, ennél a sorozatnál még véletlenül se tegyetek ilyet, mert mindegyik könyv eszméletlen csattanóval ér véget, de mind közül ez kapta meg a leghangosabbat. Tökéletes volt!
"Az arca, a csillogás a szemében valamire emlékeztette. Aztán rájött, hogy mi az. Így nézett ki, amikor először találkozott vele. Minden vér, könny és szívfájdalom előtt. A mélységes éhség, hogy visszakapja azokat a napokat, megütötte."
"A terv egyértelmű volt. Egy megtört férfin segíteni, aki nem hitte, hogy képes kijönni a körülötte lévő sötétségből."
"Köszönöm, hogy beléptél az életembe, kicsim. Hogy bementél abba a kibaszott sötétségbe - zihálta. És megfogtad a kezem és kivezettél onnan a francba - kiáltotta."
Összesítés: brutális, megrázó, de továbbra is tökéletesen lekötötte a figyelmemet. Kicsit átment családtörténetbe, de bőven elbírta a sztori, mert szorosan kapcsolódott a többi láncszemhez.
A megrázó jelző Mercy és Sade kapcsolatára is illik, ami minden igyekezetük ellenére lassan érett be, de az idáig vezető út... huhuhuuu. Durva volt, drámában sem szenvedett hiányt, de forró jelenetekben sem szűkölködött. Mintha Bane patikamérlegen számította volna ki az arányokat, amit a végén megkoronázott egy csodálatos zárórésszel.
Minden undorító eleme mellett max pontra értékelem a könyvet, a sorozattal együtt.
10/10
- Nem árulok el nagy titkot, hogy az ujjaim keresztben vannak, és azért drukkolok, hogy egy magyar kiadó meglássa Lucian Bane-ben és a Mercy-trilógiában a potenciált. És ha végre ez megtörténik, és szertnétek elolvasni a sorozatot (akár angolul is), ne feledjétek, a végébe ne lessetek bele, különben megfosztjátok magatokat a végső élménytől. Én szóltam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése