Sipos Gergő: Szent Domonkos kertje

     Sipos Gergő ígéretes, tehetséges író, aki idővel és sok regénnyel a háta mögött igazán naggyá válhat, terebélyes rajongótábort gyűjthet maga köré. Nagyszerűen ír, nagyon tetszik a stílusa, és a Novemberi vihar című kisregényének köszönhetően megajándékozott egy új, potenciális kedvenc karakterrel, Fenyvessy Mártonnal, a magyarok Sherlock Holmes-ával.

Kiadó: Mogul
Műfaj: kaland, krimi
Oldalszám: 330
Kötés: puhatáblás
Megjelenés: 2016
ISBN: 9786158027236

     1854. Rejtélyes hírek érkeznek a szabadságharc elveszett gyémántjai felől. Fenyvessy Mártont, a törvényen kívüli kémhálózat ügynökét — egy úgynevezett “kísértetet” — küldik értük. Ő azonban holtan találja az egyetlen embert, aki ismerte a politikai és gazdasági okokból is jelentős kincsek rejtekhelyét.
Ezért megkezdődik a versenyfutás az idővel, és Mártonnak minden ügyességére és logikai érzékére szüksége lesz ahhoz, hogy megfejtse a hátrahagyott jeleket, melyekkel a kincsvadászok már évek óta sikertelenül próbálkoznak. Minderre csupán néhány órája van, mielőtt leszáll az éj.
Ebben a feszült hangulatú történelmi krimiben, hidegvérű gyilkosságokon, áruláson és összeesküvéseken keresztül vezet az ösvény Szent Domonkos kertjébe, amely titkait csak az arra érdemesek előtt tárja fel.


     A Szent Domonkos kertje már igazi könyv, terebélyes, nyomozással és izgalommal megtűzdelt regény. Nagy vonalakban ez tényleg igaz is. Mert minden felsorolt pozitívumot megérdemel. Ám ahogy az lenni szokott, ott van az a francos "de".

A regény jól indul, kényelmesen felpiszkálja az olvasó figyelmét, ahogy azt el is várná az ember. Csak az a gond, hogy az író túlságosan szereti a körítést, egy idő után már terhes a sok tájleírás, az érzelmek lefestése, meg ehhez hasonlók. Az ilyeneknél szoktam úgy érezni, hogy jó és szép, de sok bekezdés kezd átmenni lapkitöltés szintű dologba. Plusz az ilyen részeknél suttognak egy szót a hangok a fejemben: "lényegre!"

Olvasáskor folyamatosan fogócskáztak bennem az érzések. Hol az elégedettség, máskor pedig a monotonitás kapott el, ami nem jó, mert ekkor már nem köt le annyira amit olvasok, inkább csak haladni akarok a történettel. Sajnos olykor elkalandoztam, hosszabb-rövidebb időre, de mindig volt a történetben valami, ami visszarántotta a figyelmem, és felujjongtam, hogy ez a sztori tényleg működik.

"János odalépett a halotthoz és felemelte a lepedőt. , majd egy pillantást vetve az alatta lévő testre amilyen gyorsan csak tudta, visszaterítette azt. Arcáról leolvasható volt az undor,(…) Ezt az urat talán kétlépésnyiről lőhették meg, a golyó pedig már a levegőben szétterülhetett."

Rengeteg könyvben vannak hullámvölgyek. Még a jókban is. A Szent Domonkos kertje sem kivétel. De amik igazán működtek, azok odavágtak. Volt ám meglepetés többször is, csavarokból sem volt hiány. Viszont ami leginkább megfogott, az a rejtélymegoldás, ami egész idő alatt ott fityegett az orrom előtt, mégsem tudtam rájönni, hol vannak a gyémántok, és kik azok a szereplők, akiknek vaj van a füle mögött. Pedig a kirakós darabkáit bőkezűen osztogatta az író. De tudjátok, mit? Nem is baj, mert mindig azok a legjobb könyvek, ahol a tervezett oldalon hull le a lepel, nem az olvasó jön rá hamarabb a csattanóra.

Főszereplőnk, Márton, nagyon emberi. Mert hiába bátor és kemény, ha kénytelen farkasszemet nézni egy fegyverrel, sosem felejti el, hogy ő is csak egy sebezhető ember. Ez nagyon tetszett benne, de amikor előfordult nála egy nagyobb hisztiroham, azt nem néztem jó szemmel. Nem ártana a későbbiekben önuralmat gyakorolnia. Ami miatt mégis hősömmé avanzsáltam, az a ravasz jelleme, és az, hogy mindig résen volt, továbbá mert briliáns elme.

A könyv intelligensen összerakott, a cselekményvezetés remek logikával megáldott, plusz látszik, mennyi háttérmunka van ebben a történetben. Nagyon sok érdekességgel találkoztam olvasás közben, amik valóban lekötöttek. Ez nem csak a történetvezetésnek, de a változatos karaktereknek is köszönhető.

"Rózsaillat. A grófné illata és selymes puha keze, amint mellette ülve az arcát simogatta. tekintete kitisztult, amikor a nő szemébe nézett(… ) Márton csak nézett rá, elveszettnek érezte magát, és minden érzékszervével Izabella érintéseit élvezte(…) a nő , mielőtt amaz válaszolhatott volna, úri hölgyhöz egyáltalán nem illő szenvedéllyel csókolta meg."

Sok minden működött ebben a regényben, de egyvalami nagyon erőltetettre sikerült. És az a szerelmi-szál. Nagyon ritkán volt olyan érzésem, hogy itt-ott hitelesre sikerült. Ha ez nem is, de a történet többi része működött, és az előforduló lagymatagabb részek ellenére is szórakoztató történettel gazdagodtam.

7/10