Az októberi mini-könyvklub regénye Dmitry Glukhovsky: Metró 2033 disztópiája, amire nagy kedvvel szavaztam, még nagyobb hévvel bele is kezdtem, és untat. Remélem lesz benne izgalom a későbbiekben, mert ott a remény, csak nehezen szánom rá magam a folytatására. Ezért bejelöltem még egy könyvet olvasásra, amiből még egy betűt sem láttam. Gondoltam, ha megunom a metrót, majd belelapozok Cassandra Clare-től A hercegbe. Aztán rákattintottam Anna blogjára, és váltottunk pár szót a New Adult műfajról, amiért odáig vagyok, de egy idő után ezek a történetek is ismétlődnek, és unalmassá válnak. Jólesne egy kis vérfrissítés a témában. Erre Anna bedobta Tarryn Fisher könyvét, amiről halvány emlékeim voltak, hogy egyszer kedvet kaptam hozzá Anikho véleményét olvasva, de ahogy az lenni szokott, szép lassan lecsengett az érdeklődésem. Egészen mostanáig.
Belekezdtem... és olvastam, csak olvastam... pár perccel ezelőtt fejeztem be.
Olivia Kaspen éppen most jött rá, hogy volt barátja, Caleb Drake elveszítette az emlékezetét. A lány eddig is azzal tett szert kétes hírnévre, hogy előnyt kovácsol a helyzetekből. Most pedig döntenie kell, milyen messzire hajlandó elmenni az ex visszaszerzéséért. Miközben Olivia valódi énje és a nem túl dicső közös múltjuk titokban tartásával birkózik meg, akadályt jelent Caleb kattant új barátnője, Leah Smith. A két bestia őrült versengésbe kezd egy olyan férfiért, aki nem emlékszik egyikükre sem. Oliviának viszont hamarosan szembe kell néznie hazugságainak következményével…
"Olivia Kaspen vagyok, és amit szeretek, azt kiszakítom az életemből. Nem szándékosan... de nem is véletlenül. Magam előtt látom az egyiket: mocskos, fanyar rajongásom túlélőjét."Bizony, nagyon friss az élmény, talán ilyen hamar még egyszer sem írtam bejegyzést egy könyv elolvasása után. Most kihasználom az alkalmat, hogy senki sincs a közelemben, így rávetem magam a gépre, hogy lepötyögjem azokat az érzéseket, amit a könyv kiváltott belőlem.
Tudtam egy s mást a történetről, de olyan sokat nem jártam utána a részleteknek, hogy előre levadásszak magamnak minden jó poént. Mert az elég értelmetlen lenne. És utálom, amikor egy jó szaftos spoiler idő előtt a tudomásomra jut.
A történet egy se veled se nélküled kapcsolatról szól, ahol a felek hibáznak, bántanak, de egyben mégis szerethetőek valahol, és az ember általuk magára ismer.
"Párkapcsolati analfabéta voltam. Rúgtam, taszítottam, és kiütöttem az embereket az életemből, hogy esélyük se legyen bántani engem."
"Nagyon hiányzott anya. Ha élne, talán nem lennék ilyen rohadék."Valószínűleg sok olvasó földhöz, falhoz, meg nem is tudom mihez vágná ezt a könyvet, pusztán a karakterei miatt, pedig ha mélyen magunkba nézünk, mi is olyanok vagyunk, mint a történetben lévők. Akinek nem inge, az nem veszi magára, természetesen nem rendelkezhet mindenki ugyanolyan jellemvonásokkal mint a szereplők, de azért előfordul. Mert ki az, aki nem hazudott még, legyen az bármilyen dolog, de most középpontba helyezném a szerelmet. A nagybetűs szerelmet, amit mindannyian keresünk vagy kerestünk, mert megtaláltuk, de néha hozunk olyan döntéseket, vagy mondunk olyan dolgokat a boldogság érdekében, ami szoros barátságban van a hazugsággal. Tettek és az ő kis következményeik, amik néha elsöprik az embert. Oliviát elsöpörte, teljes erővel, főleg, miután szóba elegyedett Caleb Drake-el.
"Ő volt az én tökéletlenem az amerikanizálódott brit akcentusával, meg azzal, hogy minden sportágat ismert és minden filozófustól tudott idézni. Az arisztokrata és a tahó, a romantikus és a vadparaszt keveredett benne. Megőrjített vele."
Olivia, akinek mindene a tanulás, de a bosszantó Caleb, többszöri felszólításra sem akart hátrálni, így aztán beadta a derekát... csak túl későn. Mert a fiú, aki megszokta a lányok figyelmét, és szeret sütkérezni a reflektorfényben, akármilyen romantikus is, nem fog csak úgy várni amíg a másik eldönti, mit is akar igazán. Szomorú, ez a nem túl lovagias lépés... De itt indul be igazán a történet, amikor Olivia elhatározza, ha törik, ha szakad, Caleb barátnője lesz. Az eszközei piszkosak voltak, és mivel a történet két idősíkon futott, a múltban és a jelenben, ezért minden adandó alkalmat kihasználtam az olvasásra, hogy megtudjam, hogyan jutottak el arra a pontra, ami miatt a jelenben a két szereplő egymás nélkül élték az életüket.
"Fájdalmat okoztam annak az embernek, akit a legjobban szerettem, az egyetlennek, aki volt nekem - csak hogy bosszút álljak. És végül magamat tettem tönkre."A könyv a jelennel kezd, ahol Olivia megpillantja első igazi szerelmét, aki azt sem tudja, ki ő, mert egy autóbalesetben elveszítette az emlékezetét. Ezt a lány rövid hezitálás után kihasználja, minél több időt szeretne a fiúval tölteni, mielőtt még visszatérne a memóriája, és a szerelmi léggömb szétdurranna.
"- Nem vagy annyira szörnyű, mint hiszed magadról. Akármit tettél, Caleb továbbra is szeretni fog. Hagyd, hogy szeressen, Olivia! De ami még fontosabb, hogy viszont kell szeretned."
"Leah Smith. Így hívták a bestiát. Annyira gazdag volt, amennyire én szegény, annyira boldog, amennyire én nyomorult, és annyira vörös, amennyire én barna."Úgy kiraktam volna a karaktert valamerre, de elismerem, rég volt már ilyen, hogy egy szerelmi háromszöget ennyire csíptem volna. Uncsi volt már a sok egy lány és két fiú esete szerű könyvekből. Számomra érdekesebb, amikor két nőnemű kap hajba. Bár, Calebért egy könnycseppet sem ejtenék, bármilyen remek pasi is, nagyon megéri a pénzét. Még mindig nem tudtam felocsúdni abból a döbbenetből, amivel Oliviának okozott bánatot.
A könyv nem csak két idősíkon kalauzolt el, hanem több évet is felkarolt, amit először furcsálltam, mert egy szimplának tűnő NA regényt elvitt egy felnőttebb kategóriába, de mégis jól állt az újraszabott köntös, csak az epilógus volt rém fura, és most rághatom a körmöm, mert a folytatásról eddig max csak a magyar cím biztos.
"Caleb hurrikánként söpört végig az életemen, olyasmit is felkavarva bennem, amiről azt sem tudtam, hogy létezett. Vágyódom utána, s ebből sosem fogok kigyógyulni."Összesítés: még mindig zúg a fejem, ha a könyvre gondolok, mert meglepett érzelemkavalkádjával, karaktereivel, és a történet alakulásával. A főszereplőket néha szerettem (Cammie-t, Olivia barátnőjét mindig bírtam - minden balhéban készségesen benne volt) néha pedig pofozgattam volna őket. Az írónő nem kreált belőlük szűzies nebáncsvirágot és fényes páncélú lovagot, emberire alkotta meg őket hibákkal, édes mosollyal, ironikus humorral, rossz döntésekkel, erős szerelemmel, fájdalommal, lelki sebekkel és még sorolhatnám. Minden olyannal, amivel mi is rendelkezünk. Ez a történet igazinak tűnt, és akármilyen idegesítő volt néhány helyen, attól még megszerettette magát, és nem olyan volt, aminél eldöntöttem, hogy na csak még egy fejezetet, hanem ezt most úgyis végigolvasom.
NAGYON várom a folytatást!
9/10 (a pontlevonás az agyvízforraló események miatt van)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése