Gayle Forman: Hová tűntél?

     Holnap hajnali fél öt előtt kell kelnem, hogy időben elkészüljek, és elérjem a buszt, hogy beérjek a munkahelyemre. Most kb este tíz óra van, és tudom, hogy legalább egy órát fogok pötyögni a gépen azért, hogy összehozzam ezt a bejegyzést. De inkább abban bízom, hogy a múzsám segít nekem hamarabb összehozni ezt a posztot (ezt a bevezetőt pár nappal ezelőtt írtam, de nem szerettem volna átkreálni, hiába nem aktuális, remélem elnézitek).
Egy ideje olvasási válságban szenvedek. nem új dolog, biztos vagyok benne, hogy veletek is előfordult párszor. Meg az is, hogy ilyenkor a kezetekbe kerül egy olyan könyv, ami teljesen felcsapkodja az állóvizet, és diadalittasan azt mondhatjátok magatokban, igen, végre megtört ez az egész olvasási szarság, és megint élvezem az olvasást! Na, velem most ez történt!

     Három év telt el azóta, hogy Mia eltűnt Adam életéből. És Adam három éve nem tudja pontosan, hogy miért.
Amikor útjuk egy éjszaka erejéig keresztezi egymást New Yorkban, Adam végre felteheti Miának a kérdéseket, amelyek azóta is gyötrik. De vajon ez a néhány óra ebben a varázslatos városban elég-e arra, hogy maguk mögött hagyják a múltat? Vajon van-e esély az újrakezdésre mindazok után, ami velük történt? 

"Szeptember elején, a munka ünnepének másnapján utazott el a Juilliardra. Én vittem ki a reptérre. Megcsókolt búcsúzóul. Azt mondta, még az életénél is jobban szeret engem. Aztán elindult, hogy átessen a biztonsági ellenőrzésen.
És soha nem jött vissza."

     Szeretem a könyvadaptációkat, de egy leginkább drámai, nyomokban romantikát tartalmazó könyvből készült filmnél még csak az előzetesnél tartok - nem is értem mi ez a lustaság, erőt vehetnék már magamon, hogy megnézzem, de ez a hülye időbeosztás... na de most már tényleg ráharapok arra a filmre, a Ha maradnék-ra.

A könyv sajnos nem nyújtotta az elvártat, bármennyire akartam. A szereplőkkel volt a legnagyobb gondom, közülük is leginkább Miával, pedig ő mesélt, és én a mesélőket nagy átlagban szeretem. Nagyon fura lány volt, túl ridegnek tűnt, nem is tudom igazán. És a pasija, Adam sem volt az a fiú, akiért érdemes volt végigböngészni a könyvet. Végül elég jó közepes pontot adtam arra a könyvre, szerintem annyit érdemel, mert a téma nehéz, és voltak olyanok, akiket szerettem, és a visszaemlékezések nagyon megfogtak, de ennyi, punktum. Emiatt a kisebb negatívabb élmény miatt tologattam a második részt, amíg végül nem bírtam tovább a kerülgetést, és rávettem magam, hogy elolvassam. Életem egyik legjobb döntése volt!

Ezt a részt most Adam szemszögéből ismerhettem meg. Abban a tudatban éltem, hogy a Hová tűntél? ugyanaz mint a Ha maradnék, csak pasiszemszögből. Nem lett volna meglepő, manapság elég trendi dolog a két könyv, ugyanaz a sztori, a két fél szemszögéből. De ez nem olyan volt. Igen, megint kihagytam a fülszöveget. Ezért meglepetés volt, hogy három évvel később járunk, ahol Adam egy nagy fényes csillag a zenei égbolton, és miközben mindenki sztárolja, ő igazából már csak egy kiégett porhüvely, aki nem találja a helyét, és nem teszi igazán boldoggá semmi, mert nincs mellette a gimis szerelme, Mia. Nem értettem, miért nem? Haragudtam Miára, mert eltűnt, otthagyta ezt a fiút, akinek a saját gondolatait olvasva már igazán láttam, mennyire szereti a lányt. Végre olyan érzéseket hozott fel bennem ez a könyv, amit az első rész a gyászon és részvételen meg a szomorúságon kívül nem. Dühöt. Érthetetlenséget. Sajnálatot. Talán egy kis megvetést. De végül, tűzijáték szólt a lelkemben.

Dühös voltam Miára, és talán egy kicsit Adamre is. Előbbire azért, mert hipp-hopp eltűnt, de a másikra nem tudom miért. Talán azért, mert magamra emlékeztetett, amikor már nekem is sok a mindennapok nyomása, és legszívesebben hagynák mindent a fenébe, eltűnnék mindenki szeme elől, hogy ismét megtaláljam önmagam. Adam az olykor feljövő, saját lelki nyomoromat juttatta eszembe, ami nem tetszett, és azt akartam, hogy rendbe jöjjön a srác, ahogy az élet kisebb nagyobb örömei nekem is erőt adnak. Szerettem volna ezt a fiút, aki az első részben hidegen hagyott, boldognak látni, mert fájt, amit a szerelemtől kapott. És aztán feltűnt Mia. És utáltam a lányt, miközben ő úgy viselkedett, mintha nem lenne semmi gond, mintha az, hogy három évvel azelőtt lelépett, semmiség lett volna.

"Megakarom érinteni, hogy biztos lehessek benne, ez most valóban ő, nem pedig egyike azoknak a rémálmoknak, amik akkoriban gyötörtek, miután elutazott. Olyankor éppen ilyen világosan láttam őt: már készültem, hogy megcsókoljam vagy hogy magamhoz vonjam, és utána felébredtem úgy, hogy Mia már megint kicsusszant a kezeim közül."

"Annyi mindent kellene mondanom! Hová tűntél? Gondoltál még rám? Tönkretettél tudod? Rendben vagy?  
Csak persze ezek közül egyet se ejthetek ki hangosan."

Aztán megnyílt, és azok  fejezetek amikben szerepelt, azok a dolgok amiket mondott, sokkal többet adtak az ő személyiségéhez, mint azok, amiket egy egész könyvön keresztül élhettem át az ő narrálásával. Valahogy más volt. Sokat megélt lány, küzdő, de hibázó is. Nagyon emberi. Valósághű, és az, hogy beismerte mit tett, 180°-os fordulatot vett nálam, és végre megkönnyebbülten beismerhettem magamnak, hogy igen, ez a lány már szimpatikus. És Adam? Ó, anyám!

"– Annyira el voltál foglalva azzal, hogy a megmentőm légy, hogy közben teljesen magamra hagytál – magyarázza.
– Tudom, hogy segíteni akartál, de akkor úgy éreztem, mintha ellöknél magadtól, mintha csakis az én érdekemben mindenfélét titkolnál előlem, és ettől még inkább áldozatnak éreztem magam. Ernesto azt mondja, hogy az emberek jóindulata sokszor úgy beskatulyáz bennünket, hogy egy koporsóban se volnánk jobban elszigetelve."

Eleinte nem láttam a fától az erdőt. Őt helyeztem az áldozat szerepébe, pedig ő is hibázott, elég meggondolatlan volt, amivel jó nagyot karmolt a róla kialakított szép képen. De így legalább fifty-fifty alapon voltak bűnösök abban, hogy ennyi időt töltöttek egymás nélkül.

" Nem fogom tudni már jóvátenni a hibákat, amiket elkövettem vagy mégsem ígérni meg, amit megígértem. Nem fogom már visszakapni sem Miát, sem pedig magamat."

A közös napjuk döcögősen kezdődött, de ahogy telt az idő, annál gyorsabb volt a pulzusom, annál inkább azt akartam, hogy ne váljanak el megint, oldják meg, hogy együtt legyenek. Nem tudtam, hogy a bonyolult életük ezt mennyire engedi majd, de tudtam, náluk van az irányítás, és reméltem, hogy a legmegfelelőbben döntenek majd. Aztán pedig előkerült egy régi gitár, és ott szégyen nem szégyen, megjelentek a krokodilkönnyeim. Utálom amikor előbújnak, de ezek a kis piszkok erősítenek meg abban, hogy a könyv amit olvasok, az bizony jó. Nagyon jó. Mert később megjelent egy cselló is, és a közös zenélés, és nekem végem volt.
Délután aludni akartam, mert a mai nap kidöglesztett, de ismeritek az érzést, csak még egy fejezet, és ezt addig műveltem, amíg elfogyott az összes oldal. És nekem nem maradt más, mint az, hogy gazdagodtam egy csodálatos történettel, betekintést nyerhettem két olyan ember lelkébe akik úgy megérintettek ahogy azt sohasem gondoltam volna, és... és nem tudom mit írhatnék még. Olvassátok el!

      

"Gyűlölj, hé!
Ne legyek többé!
Nyomoríts péppé!
Alakíts széppé!
Teremts egésszé!
Hát nem, hát nem,
hát nem megérné?"

10/10