A.O. Esther: Megbocsátás

     Csak egy kicsit szusszantam a Kristályfény után, a hatalmas függővége miatt hamar leemeltem a folytatást a könyvespolcról. Először is a borítóját jól megmustráltam, nagyon szép, Harald elég szigorú rajta, de mégis ez lett a sorozatból a harmadik kedvenc borítóm, de részem is! :)

     Elijah és társai a Halál Angyalának börtönébe kerülnek, ahol Azrael könyörtelen kínzással akarja rávenni őket, hogy fogadják el őt vezérüknek.
Sophiel, Gabriel, Ramodiel, Muriel, Machiel és a két viking király eközben rettegve várják a naplementét, hisz tudják, ahogy a véres korong alábukik, a déróriások elevenen felfalják őket. Mi mást tehetnének, mint hogy imádkoznak? Az egész tömeg egyszerre ismétli Gabriel arkangyal szavait, és csodák csodájára a segítség nem marad el: Valkűrök mentik meg az embereket és az angyalokat. Ezután azt is elárulják, hol rejtőznek a maradék kristálykoponyák, melyek segítségével az angyalok kiszabadíthatják társaikat. A koponyákat a leghátborzongatóbb helyeken őrzik, kígyókkal, medvékkel, sárkánnyal kell megküzdeniük értük. Megannyi lélekvesztő út, megannyi veszély leselkedik rájuk, miközben csendben szárnyait bontogatja a szerelem.
Eközben Elijah csak nem hajt fejet Azrael előtt, így az cselhez folyamodik. Tudja jól, csakis egy módon törheti meg a vezért, ha Sophielt használja fel ellene. Miközben a féltékenység, a gyűlölet és a békétlenség tetőfokára hág a régen testvérként élő angyalok között, Arshamon démoni serege is rájuk támad a túlvilági kincsek reményében. A démonokkal szemben egyetlen esélyük marad, ha összefognak. Vajon képesek lesznek rá, hogy vállvetve harcoljanak?
Van-e olyan bűn, ami nem megbocsátható? Van-e olyan seb, amit soha nem gyógyít be a szerelem? Vajon eltörölhető-e a föld színéről a gonosz?

    A Kristályfény függővége nagy durranás lett, még mindig izgatottan gondolok vissza rá, mert az angyalokat és a vikingeket jó nagy kalamajkában hagyta Eszter. Azrael, a Sötét angyalok legsötétebbike, akinek józan eszét jól elködösítették a kristálykoponyák, talán az eddigi leggonoszabb szerzet, akivel a főhősöknek meg kellett küzdeniük.  

"- Háborítatlan hatalmat akarok, és hűséges harcosokat magam körül. A halálotokkal megtisztul a világ."

Nem tagadom, nekem tetszett a gonoszsága. Gondoltam, előbb-utóbb ő is megmenekül a rossz útról és végül megint normális lesz, de addig is sütkéreztem a romlottságában, bármennyire is rosszulesett az, amit Elijahékkal tett. Úgy éreztem ő és Mizariel a legnagyobb és legjobban kidolgozott ellenségek, akikről eddig a sorozatban olvastam (jó, Diril még mindig überelhetetlen, de őt megkedveltem, Arshamon meg egy hajszállal gyengébb ellen az őrült angyaloknál). Aztán a könyvben volt egy olyan rész, pontosabban jóslat, ami nagyon szorosan kötődött Sophielhez valamint Elijahhoz, és aminek egyáltalán nem örültem, ezért olyat tettem amit sosem szoktam: előre lapoztam, és elolvastam, hogy az a rossz dolog valóban bekövetkezik-e. És bekövetkezett. Hát ne kérdezzétek. Jól összetört a szívem. Elbőgtem magam, mint egy kis hülye. Annyira fájt, ami Sophiellel történt, én annyira kiábrándultam, hogy fogalmam sem volt, a végére hány pontra fogom értékelni a könyvet. Akkor úgy voltam, hogy kap egy hatalmas karót. Aztán kihüppögtem magam, leraktam a könyvet, és aludtam a megrázkódtatásra egyet. Nem mondom, hogy másnap szebben láttam a világot, mert nem. De azért elgondolkodtam, és folyton kiszúrta a szememet a borítón lévő cím, a megbocsátás.
Az olvasási héten történt velem egy kis... érdekesség. Valaki, akiről eddig hallottam egy s mást, valamint akadtak apró összezörrenéseink, de mégis tiszteltem őt, végül kimutatta a foga fehérjét, és úgy viselkedett és olyanokat mondott, ami miatt a mai napig haragszom, és már sosem fogok úgy tekinteni rá, mint azelőtt. És ahogy ezt a könyvet olvastam, vagy csak rápillantottam, folyton az eszembe járt, hogy nekem is meg kellene bocsátanom, mint Elijahnak. Viszont ahogy neki sem sikerül maradéktalanul megtennie ezt a lépést, úgy nekem sem. Talán idővel. De a könyv témájánál maradva. Elijah. Hát, ő aztán most jól megszívta.

"- A szerelem törékeny dolog, barátom - sóhajtott fel keserűen Elijah. - Sokat elbír, de nem mindent... Vannak dolgok, amiket nem gyógyít be az idő sem.
- Másoknál talán valóban így van ez, de nem nálatok. A ti szerelmetek mindent kibír."

Ahogy belegondoltam, az amit Azrael tett vele, a legrondább büntetés volt mindazért, amit valaha Sophiel ellen vétett. Az angyallány pedig... juj, de utáltam egy darabig. Nekem ez a lány annyira tiszta és becsületes volt mindig, az a személy, akit bármennyire szerettek volna bemocskolni, sosem sikerült. Erre meg mi történt. Nem is hablatyolok tovább róla. Rossz volt, mert nekem ez a szerelmespár a kedvencem, és gondolom ti is úgy vagytok a kedvenc párosaitokkal (akármelyik történetről legyen is szó) mint én: hogyha valami oknál fogva nincsenek együtt, mondjuk mert egy harmadik bekavar, akkor az idegessé tesz. Nem is olvastam tovább előre, inkább visszalapoztam oda ahol azelőtt tartottam, és az olvasott fejezetek egyszerűen lenyűgöztek. Az első fejezetben feltűnt megmentő valkűrök otthona a Szivárvány-erdő egyszerűen mesés volt, ahogy a későbbi kalandok is, ugyanis maradt még a világban négy kristálykoponya, amit a szereplőknek meg kellett szerezniük. Párosával indultak útnak, így három nagyszerű helyszínről és kalandos kincsvadászatról olvashattam. A negyedikről azért nem kaptam sok mindent, mert a rosszak idő előtt közbeszóltak.  
Amíg a Sötét angyalok jobbik fele Azraelnél raboskodott és szenvedett, addig a többi égi és földi teremtmény a koponyák után eredt. Sophiel és Ramodiel egy óriáskígyóktól hemzsegő földre ment, amitől már alapból kiver a víz, mert ha a kínai horoszkópom kígyó is, én iszonyodok ezektől a hüllőktől. Kicsiben is, nemhogy óriásban... még ha csak olvasok is róluk. Nagyon tetszett az ő kalandjuk, plusz ahogy egymással hülyéskedtek, ahogy egyre jobb barátokká, testvérekké váltak. Ugyanúgy szerettem Machiel és Harald kalandját is, főleg ahogy a kicsi lány megmentette magukat és a katonákat a vérszomjas ellenségtől. De nagyon féltettem is őt, az otthonukban történt incidens miatt. Még egy ilyen helyes és aranyos páros mint ő és a Véreskardú királya, nincs a világon. Nagyon megszerettem őket.

"Machiel bűbájos volt a maga gyermeki lelkesedésével és őszinteségével. Nem volt benne gőg, sem önzés, és bár szépségével és égi tisztaságával igencsak kirítt a hozzá képest jellegtelen norvég nők közül, ő mégsem érezte magát különbnek náluk."

Az a hír pedig amit Harald boszija mondott... gondolom aki olvasta, tudja miről beszélek. Még mindig elégedetten mosolygok, ha rágondolok. :)
Az utolsó koponyavadász páros Muriel és Gabriel, akik eddig még csak kerülgetik egymást, de nagyon szerettem róluk is olvasni. Az ő akciójuk is nagyon jó volt, és külön tetszett, hogy az arkangyal mennyiszer heccelte a harcos angyallányt, aki azért vevő is volt a poénjaira.

"...Imádok veled aludni.
- Hát, csak ne imádj! Ma éjjel inkább megfagyok, vagy a parázsba fekszem, de nem osztozom veled közös takarón."

Murielben eléggé magamra ismertem, mert sajnos gyakran én is az első benyomásra hallgatok, és túl korán ítélkezem. De ő is olyan türelmes mint én. Remélem végül Gabriel felhagy az önsajnálattal, és úgy viszonyul a lányhoz, ahogy azt megérdemlik. Komolyan drukkolok nekik.

"Mocskosnak és romlottnak érezte magát az Arshamonnal közösen megélt időszak óta, és attól tartott, gátlástalanságával tönkretenné a lány büszke, finom lelkét."

"A lány szuszogását hallgatta, és arra gondolt, talán Muriel egy ajándék. Az ő ajándéka, amivel élnie kellene, és nem a még el sem követett hibái miatt aggódnia."

Végül kaptam sok Sophiel+Elijah részt, ami eleinte rossz volt, aztán meg vigyorogva olvastam róluk. A veszekedéseiket, beszélgetéseiket olvasva rájöttem valamire: hogy végre felnőttek. Sophiel személyisége kiteljesedett, sokszínű lett, nem egy egysíkú kis kedves angyallány, mint a legelején volt. Megismerte az emberi érzelmek összes szintjét, a boldog és az árny oldalát egyaránt. Elijah pedig megtanulta milyen az igazi szívfájdalom, és csúnya lehetőséget kapott arra, hogy gyakorolja azt, aminek hiánya miatt lekényszerült az emberi világba, ami nem más, mint a megbocsátás.

"Visszakapta a kedvesét, és ettől kezdve nem számított semmi más..."

Igen-igen, felnőttek, ahogy azt más angyalokon is észrevettem, főleg Bardo-n. A szőke angyal sokszor tett tanúbizonyságot arról, hogy nem csak vicckirály, de ha kell, komoly is tud lenni. De aztán végül mindig sikerül ezt megcáfolnia. :)

"- Örülj neki, hogy végre velünk vagy!
- Örül a fene! Évezredek óta titeket bámullak, és mit mondjak? Unalmasak vagytok - zsörtölődött a szőke angyal, de a szája szegletében mosoly bujkált. - Most már inkább tüzes harcosnők között múlatnám az időt."

Összesítés: féltem ettől a kötettől miután olyat olvastam amiről még véletlenül sem szerettem volna, aztán végül csak sikerült elfogadnom a rosszat, és csak a jóra, a szerelemre, és nagyszerű kalandokra koncentrálnom. Nem hittem volna, hogy ez a kötet ennyire magával ragad majd, és úgy elsodor a lendületes történetvezetésével, mint egy apró gallyat a sebesen sodró folyó. A végére érve úgy csuktam be a könyvet, hogy ez nagyon jó volt!, és gondolkodás nélkül a karó mellé raktam egy szép kerek nullát... ami végül azért jól mutat, nem? :) Sőt, kedvenc lett!

10/10

A könyvet köszönöm A.O. Esthernek! :)