A.O. Esther: Az Életfa

     Mikor megismerkedtem Eszter fantasy világával, először csak külső szemlélő voltam. A második résznél már egyre jobban belegabalyodtam a történetébe, ám most, az Életfa után teljesen jól érzem magam az ő valóságában. Egyszerűen nagyszerű, amit csinál.
A könyvei külalakja mesteri, tényleg, bárcsak minden könyv olyan lenne mint az övé, a belső tartalom pedig: maga a történet magába foglalja a hitet, reményt, szeretetet, szerelmet, misztikumot, hitetlenséget, szóval van itt mindenféle kavarás. A harmadik könyvben pedig érdekes pokoljárás.

     Az Összetört glóriák harmadik kötetében – az Életfában – a Szent Kőris titkos átjáróján át a Pokolba visz az út, ahol Sophielt, Arielt és Urielt erőszakkal tartják fogva a boszorkányok, hogy testüket megszállva feljussanak az élők világába. Arshamon, Nastrod ura ugyanis mindent elsöprő háborúra készül, és bár az angyalok erőnek erejével küzdenek ellene, végül mégis csak sikerül a legerősebbek egyikét megszállnia, aki úgy ismeri a Mennyországot, akárcsak a tenyerét. A fenti, békés világok alkonya közeledni látszik…
A történetet vastagon átszövi a skandináv mitológia, így felbukkannak az Urd forrása alatt élő nornák, akik a földi életeket irányító, fényesen ragyogó sors-fonalakat hol összefonják, hol pedig kényszeresen kettévágják, szerelmet, halált, barátságot vagy háborút szítva ezzel… Nem messze tőlük található Niflheim, ahol a félig csontváz-félig emberi testben vezeklő Hél uralkodik. De vajon segít-e az országába tévedt harcosoknak, vagy magához hasonlóan örök kárhozatra ítéli őket? Mi ér többet egy halott uralkodónőnek: a boszorkányokkal kötött egyezség, vagy a jéggé fagyott szívében feltámadott vonzódás Elijah iránt? Dirillék életveszélyes útja Muspelheimbe, a Tűz Birodalmába vezet, ahol Sutr, a tűzóriás tör foglyaik életére, miközben Gabrielnek a Sötétség Birodalmával és Moroval, a démonnal kell megküzdenie. Halottak hada és démonok garmada kísérti a közéjük tévedt halhatatlanokat, és lesz, aki minden igyekezete ellenére odavész majd… Elijah, Bardo, Ramodiel és Lamachael Arshamon városába ér, feltett szándékuk ugyanis, hogy Égi Testvéreik mindegyikét kiszabadítsák. Mr. Lewinnél, a halott fogadósnál szállnak meg, akitől megtudják, milyen fizetőeszköz létezik a Pokolban, és tőle hallanak először Nidhoggról, az ádáz sárkánykígyóról, aki Nastrod vértavában fürdik, és halottak tetemén lakomázik.
Sophiel szívéért már nem csupán ketten küzdenek, ugyanis Arshamon is magának akarja a lányt. De Gabrielre és Elijahra is szemet vetnek a mágikus erővel bíró nők odalent. Meddig lehet ellenállni az ördögien buja, érzéki csábításnak? Életben maradhat-e az igaz szerelem ennyi kísértés között Elveszíthetik-e a hitüket az angyalok? Hogyan lehet elpusztítani mindazokat, akik már amúgy is halottak? Meghökkentő fordulatok, könnyes drámák, felemelő pillanatok és megannyi csoda vár ránk odalent, a Pokolban… De ne félj, kedves Olvasó, hiszen tudnod kell: az angyalok mindig velünk vannak!

     Angyalaink most a Pokolba kényszerültek. Az egész történet ott játszódik, kivéve a végéből pár sort.
Én a Poklot már nagyon sokféleképpen képzeltem el. Gondolom sokan vagytok így ezzel. Néha egy pusztaság jelent meg a gondolataimban, ahol a kárhozatra ítélt lelkek egymás hegyire-hátára vannak dobálva, a talajból pedig vastag repedéseken keresztül láva folyik a testükre, amely örökké égeti őket. Vagy csak szimplán égnek a tűzben, nem is tudom. De, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor inkább a fenti országra gondolok szívesebben, mert elég rossz belegondolni a lenti helyzetbe. Nos, Eszter Pokla érdekes. Nagyon érdekes. Ugyanis ő olyan lélekvesztő helyet tárt az olvasók elé, amilyen a földi világ. Városokkal, uralkodókkal, de azok mind halottak, szenvednek - kivéve Arshamon és testvérei. És ami még érdekesebb volt a számomra, az az, hogy a bűnös lelkeknek van esélyük a megváltásra... ha nagyon akarják.
Néha úgy éreztem, ez a pokol nem is olyan szörnyű, csakúgy, mint Gabriel.

"- Én nem tenném.
- Ugyan már! Hisz csak egy alma!
- A Pokolban, Gabriel - sóhajtott fáradtan a Sötét Angyal - Az a gyanúm, hogy itt semmi sem az, aminek látszik! 

- Szerintem meg túl borúlátó vagy! (...) Muszáj hinni a jóban, akárhová is sodor az élet, hisz épp ez tesz minket azzá, aminek születtünk!

Azzal beleharapott az édesnek tűnő, lédús gyümölcsbe, ám abban a pillanatban ordítva köpte ki a falatot. - Ááá! Ez éget!?"

De persze, ez a Pokol. A Gonosz Birodalma, ahol semmi sem az aminek látszik, Gabriel pedig túl jó, mert még azon a helyen is a jót kereste, holott pedig tudjuk, ott olyan általában nincs.
A történet elején számomra a Pokol ha érdekesen lefestett is volt, de picit könnyed. Nem féltem tőle, ám aztán Gabriel elérkezett a Sötétség Birodalmába, ahol vele együtt rettegtem és összezavarodtam. Ez volt az a birodalom, ami rémálmaimban kísért, amitől kicsi korom óta tartok. Hisz ki ne iszonyodna egy olyan helytől, ahol teljesen sötét van, és a holtak csak arra várnak, hogy a menekülő megpihenjen, majd pedig csontos kezeikkel megragadják az illető lábát, aztán körülölelik, végül lehúzzák magukkal a mélybe? Elképzelni is rossz. Ettől kezdve kicsit görcsbe rándult a gyomrom, mert nem tudtam miféle kalandok várnak még rám. És ahogy egyre beljebb olvastam magam ebbe a birodalomba, úgy rágtam le a körmeimet a szereplőkért. Voltak itt véres jelenetek, egy óriáshüllő Nidhogg, engem mégis hőseink és antihőseink sorsa érdekelt a legjobban. Mert ennek a résznek számomra a fő erősségei a karakterek voltak. Egytől egyig sikerült jobban megismerkednem velük, és jobban meg is kedveltem őket. Például Bardot, aki mindenből viccet csinált, még a legszorultabb helyzetekben is helyén volt a humora, amivel kellemesen tudta oldani a feszültséget.

"– Szerintetek mi is ide kerülünk majd? – szólalt meg halkan Lamachael.
– Én biztosan nem – hahotázott Bardo, majd suttogóra fogta. – Rondák a nők, pocsék a bor, semmi keresnivalóm idelent! De, ha ti idekerültök, majd imádkozom értetek!"

A Sötét Angyalok közül tagadhatatlanul a Fővezér a kedvencem. Elijah igazi álomférfi. Olyan könyvkarakter, akire a megformálója bátran büszke lehet, hisz nincs olyan nő/lány akinek meg ne dobogtatná ez a kitartó, erős, szerelmes harcos a szívét. Ezen felül szarkasztikus humorával is sikerült jobban belopnia magát a szívembe.

"- Na, ne vicceljetek már! Egy levelet adtok neki a Pokolban? Miért nem rögtön egy százszorszépet? Nincs valami hatékonyabb fegyveretek? Mondjuk egy vaslapát vagy egy nagyobb husáng."   

Az Összetört glóriák sorozat első könyvének, az Elveszett lelkeknek Sophiel volt a fő karaktere. Az ő szemszögéből ismerkedhettünk meg a történetben leírt világgal, ám a későbbi részekben egyre kevesebb saját szemszögöt lehetett tőle olvasni. A harmadik könyvben sokkal többet szerepeltek a férfiak mint ő, amit picit sajnálok. Persze jó volt a Sötét Angyalokról olvasni, viszont nagyon kíváncsi voltam Sophiel gondolataira. Később viszont ki lettem engesztelve, mert szerelmespárunk Sophiel és Elijah végre egymásra talált. Annyira izgultam értük. Főleg Diril csele miatt. De Eszter kegyes volt, és végre újra összehozta őket. Minden egyes közös jelenetüket párás szemmel olvastam. Plusz mosolyogva, mint egy idétlen kislány, aki először olvas romantikus regényt.

"Te vagy a másik felem. A kristálytiszta levegő, amely körülvesz és élettel tölti meg a testemet. A csillagok és az ezüstös Holdfény az éjszakában, amely nélkül komor lenne a világ. A bársonyos víz, ami úgy simogatja minden porcikámat, mint az ereimben sebesen rohanó vér, ami felforr, ha a közelembe érsz. Amikor elvesztettelek, attól féltem, soha többé nem lesz módom elmondani mindezt neked. Most pedig…szinte el sem hiszem, hogy itt vagy velem. Soha többé nem engedlek el magam mellől, egy pillanatra sem."

Lehet, hogy a fentebb olvasott idézet sok embernek nyálas, de nekem a szívemig hatolt, teljesen elolvadtam. :)
A történet gonoszai közül egyvalakit nagyon megkedveltem. Az illető a velejéig romlott, számító, szereti az ellenségeit kínozni, főleg érzelmileg, ám ha nem is önszántából, de ebben a kötetben segítőkész volt, és az Elijah-hoz hasonló szarkasztikus humora miatt megszerettem. Ő pedig nem más, mint Diril. Eddig egyik könyvben sem sikerült gonosz karaktert megkedvelnem, de ezt a boszorkányt bírtam, és szívesen olvastam volna még róla. Képzeletemben még egy lehetséges szerelem is bevillant róla és Gabrielről. Ám sajnos ez nem fog összejönni.
Tudom ám, hogy Sahranfer készül valamire. Tudom ám, hogy kinek akar a fiatal és erős testébe bújni... legalábbis remélem, nem lőttem mellé. Mert az utolsó oldalon bizony elég szép meglepetés várt, mondjuk lehetett rá számítani, de akkor is kicsit eltátottam a szám. Remélem a következő részben sikerül legyőzni Arshamont, azt pedig még inkább, hogy Gabriel megmenekül, később pedig rá is rátalál az igaz szerelem. Annyira megérdemelné. :)

Összesítés: az Összetört glóriák egy szép kerettörténetű szerelmi história mindenféle jóval és rosszal. Az írónő nem kegyelmez a szereplőinek, ám amikor már én is azt mondom "ez már sok", akkor a szenvedést felváltja a megváltás, az egymás karjaiba való borulás, a csókok, a szerelmes sóhajok... és én akkor már teljesen kész vagyok.
Azt szeretem ebben a történetben, hogy folyamatosan fejlődik, a főszereplőkkel együtt, ugyanis Sophiel gyenge angyallányból kezd kitartó harcos amazonná válni, ami sokkal szimpatikusabbá teszi, viszont még a változásnál is megtudja tartani kedves és bájos énjét. Ugyanakkor minden kötet egyre több misztikumot, kultúrát, világot tárt elém, valamint újabb szereplőket, vagy pedig az előző részekben megemlített angyalokat helyezi egy lépéssel előrébb, hogy jobban megbarátkozhassam velük. Nálam sikerült. Minden. A kezdeti nehézségek ellenére ez a történet teljesen megvett magának.

10/10

 A könyvet köszönöm az írónőnek! :) 

     Már alig várom, hogy megjelenjen a negyedik kötet, mely A Mennyország kulcsa címet fogja viselni, és aminek borítóján Gabriel kapott helyet. Uh, a második után ez a sorozat legszebb borítója! *.*