Ludányi Bettina: Teremtett látszat

Forrás

     Egyik barátnőm egyszer azt mondta, szerinte az emberek nem véletlenül találkoznak életük során. Ezzel a meglátással abszolút egyetértek, de én még azt is hozzátenném, az sem véletlen, hogy egy-egy könyv a kezünkbe kerül és úgy az elevenünkbe vág, hogy sohasem felejtjük el. Most így voltam én is Ludányi Bettina Teremtett látszat című regényével.

Kiadó: Álomgyár 

Műfaj: krimi 

Oldalszám: 368

Kötés: puhatáblás 

Megjelenés: 2024

ISBN: 9786156067500

     Érdekel? IDE kattintva megrendelheted! 

     „Segít megélni az érzéseidet, megfogja a kezed, megszorítja, és nem ereszti’” – Könyves Gondolatok

„Tudom, hogy nem cselekedtünk helyesen. Egyikünk sem.”

Az Olivia Ellis által megálmodott Visszatérés Podcast lehetőséget ad a nőknek a traumafeldolgozásra és a lelki újjászületésre. Vannak, akik név nélkül, eltorzított hanggal vállalják történetüket és mondják ki végre hangosan, min mentek keresztül. De mi van akkor, ha valaki mégis ráismer az egyik történet mögött megbúvó nőre? Valaki, aki a traumát okozta…

Egy éjszaka Oliviát megtámadják. Az ügyet Nathaniel Holden kapja, aki hamar rájön: a nyomok egyáltalán nem olyan egyértelműek, mint amilyennek tűnnek. Vajon melyik podcastinterjú fog elvezetni a valódi tetteshez? Ki fog elmerülni a teremtett látszatban, és ki fogja elsőként leleplezni az illúziót: az olvasók vagy a nyomozó?

Ludányi Bettina ismét egy csavaros, lélektani elemekben gazdag történetet tár az olvasóközönség elé. A társadalmi kritikával megfűszerezett pszichológiai regény emberi sorsok és traumák mélységeibe vezet. A manipuláció hálójába keveredve rájöhetünk, hogy tulajdonképpen a való élet is álarcok és játszmák összessége.

Ludányi Bettina 

     Ludányi Bettina köteteivel az évek alatt nem egyszer szemeztem már, az Egyezség sorozatára majdnem el is csábultam. De végül mégis elkerültem az írónő munkásságát mindaddig, amig Facebookon be nem követte az oldalamat. Ekkor döntöttem úgy, hogy rendben, ha már szerencsémre így alakult, akkor illene is tőle olvasnom valamit. Épp akkor jött ki a legutóbbi lélektani krimije, ami az én fejemben eleinte pszicho-thrillerként szerepelt, aztán a molyos cimkék felvilágosítottak, hogy tévedek, és az előbbivel állok szemben.

"… más hallani, és más tényleg megtapasztalni. Bántalmazás, erőszak, jogtalanság, veszteség… Így viszont érthető, hogy valaki ki akarja csinálni. Gondolok itt egy bántalmazóra vagy egy erőszaktevőre, aki dönthet úgy, hogy bosszút áll: a nőn, aki beszélt, és a másikon… aki feltette a megfelelő kérdéseket."

A történet egy kihallgatószobában kezdődik, ahol egy nyomozó áll szemben megtámadott áldozatával. A nő keserves traumát élt át otthona közelében, amikor egy kapucnis ismeretlen fojtott szitkokat szórva nekiesett és elkezdte fojtogatni. Az ok pedig elmondása szerint nem más lehet, mint az a podcast, amiben nők mesélnek neki az őket ért sérelmekről.

Valamelyik bántalmazó magára ismerhetett az egyik interjúban, és most revansot akar venni? Rajta? Erre keresi a választ ez a regény, miközben olvasóját magabiztosan levezeti lelke mocskos pincéjébe.

"A podcast egyfajta görbe tükör a társadalom előtt. Megmutatja, hogy változtatni kell. Sőt, égető szükségünk van a változásra. Mindamellett nemcsak a traumafeldolgozásra való biztatás a célja, hanem a női erő mélyítése és az önelfogadás erősítése." 

"… ha a férfiakat vesszük… hogy lehet képes ártani valaki, aki izomzatában és testfelépítésében is jóval fejlettebb, egy nőnek? Védelmeznie kéne, nem eltaposni. Az agresszió, az ártani vágyás, az erő destruktív felhasználása sérült férfiminőségek. […] Az egészséges férfiminőség nem rombol, hanem teremt és védelmez."

"Ha már ekkora trágyadomb lett a világ, akkor ideje megtanulnunk megvédeni magunkat. És ez egyedül nem biztos, hogy menni fog. Viszont egy közösségben… kiéhezett mocsok legyen a talpán, aki egy közösséggel szembeszáll!" 

A történet nem egy megszokott krimi. Valamelyik bekezdésben a nyomozó gondolatain keresztül ezt meg is jegyzi, hogy ez az ügy nem a megszokott minta szerint alakul. Nem tagadom, emiatt a cselekményvezetés nem is fogott meg annyira. Talán azért, mert hozzá voltam szokva a feszesebb tempójú krimikhez, ahol mindig belebotlottak egy hullába vagy valami álkoppantós titokba. Nem tudtam legyártani a magam kis teóriáit, pedig vágytam egy ilyen olvasmányra. Ám a könyv végén esett csak le, hogy mennyi elrejtett utalás, fontos morzsa volt a sorok közt, csak lusta voltam értük lehajolni és összerakni a kirakóst. De nem is csoda, mert a nyomozás során a történetben nem csak a nyomozók kaptak betekintést a podcast anyagokba, hanem én is. Rendeteg női sorssal ismerkedhettem meg, amik sajnos sok embernek ismerősek: pedofil hajlamú családtag, iskolai bullying, testképzavar, szeretethiány, toxikus kapcsolat, kórházi megaláztatás stb. Vajon mikor un bele az ember a pipák számolásába? Mindegyik sorstörténet szomorú és fájdalmas volt, nem is bírtam őket egyhuzamban olvasni. Sokszor letettem a könyvet egy-egy nagyobb lélegzetvételnyi olvasás után, mert meg kellett küzdenem azokkal az érzésekkel, amiket a történetek vagy a sorok közül gyomrossal meglepő mondatok hoztak fel bennem. Aztán jött egy pont, amikor feltűnt, hogy szinte mindegyik podcast interjú a rossz érzések ellenére sokkal inkább erőt akarnak adni, mint bántani. És így, hogy más szemléletből tekintettem az interjúkra, adott további felismerést arra, hogy azok az idézetek amiket eleinte kijelöltem mert magamra ismertem bennük vagy azonosulni tudtam velük, nem szeretném, hogy hozzám tartozzanak és továbbra is jellemezzenek. 

"Felsóhajtok. Végül is ez a legkevesebb. Szerencse, hogy nem esett komoly bajom. Az elmémmel és a lelkemmel meg… majd elbánok." 

"Alexis: Már rég tovább kellett volna lépnem ezen. Még csak nem is volt nagy dolog. Úgy értem… történnek ennél sokkal súlyosabb dolgok nőkkel.

Olivia: Alexis, ha még nem léptél tovább, az azt jelenti, hogy nagy dolog volt. Ezt nem én, te, a közvélemény, a nagykönyv vagy a logika dönti el, hanem a lelked. "

"Állandóan azzal szembesültem, hogy nem vagyok elég jó. Tudom, hogy ezzel mindannyian szembesülünk, én azonban rengeteg bántást kaptam, ha valamit nem jól csináltam. És hát… persze jellemzően nem jól csináltam."

"Azt mondják, ha eluralkodik rajtad a félelem, nem a jelenben vagy, hanem a múltban. Viszont, ha aggódsz, akkor pedig a jövőben élsz." 

Mi esendő emberek sokszor magunkba fojtjuk a gyötrő érzelmeket. Ha meg is mutatjuk azokat másnak, rövid időn belül éreztetik velünk, hogy inkább ne, nekik is van elég bajuk, olyankor pedig minden szennyest visszatuszkolunk magunkba, az új foltokkal együtt. Egyrészt a szégyen miatt, másrészt mert energiavámpírnak érezzük magunkat. Nem könnyű megtalálni az embernek önmagában az egyensúlyt, hogy mégis mennyire csupaszítsa le magát, mennyit mutasson. Hisz eltelt sok-sok idő egy-egy trauma között, valamelyik semmiség, meg különben is felnő az ember, ideje megemészteni a lelki szarságokat is. De hiába az évek múlása, vagy a segítőszándékú és megértő barát, ha az embernek beremeg a hangja a régmúlt eseményeire emlékezve. És akkor jön ez a könyv, ami annyi mondanivalóval lep meg minket, hogy elfelejtünk pislogni. Kegyetlenül emlékeztet, megríkat, hogy végül a könnyek kicsit elmossák a sötétséget és kiutat mutassanak a fényre.

"Ha vigaszra lelek a múlt traumái kapcsán, talán könnyebb megbirkóznom a jelen nehézségeivel is." 

"… sokszor csak azt látjuk, milyen nagy cseppekben hull az eső, de a nyomán nyíló virágok elrejtőznek a szemünk elől. Jó ideig én is mindig a borús felhőket kémleltem, és azon keseregtem, hogy mikor süt már ki a nap. Idővel azonban rájöttem, hogy az elégedetlenség olyan erős bennem, hogy észre sem veszem a napsütést."

Összesítés: ez a krimikönyv nem csak a figyelmedet akarja magának tudni miközben azt próbálod kitalálni, hogy ki a hunyó és mi az inditéka, hanem a lelkedbe is belemar. 

Nem olyan mint egy önsegítő könyv, ami puszit ad a lelkedet ért sérelmekre és előre lökdös hogy több van benned mint gondolnád, csak pozitívan, hanem felszakítja a bevarrasodott sebeket és arra buzdít, engedd, hogy fájjon, hagyd, hogy leromboljon aztán építsd magad újra. Szembesít mindennel ami életed során gyötrelmet okozott és csak rajtad múlik, hogy mindebből mennyit vagy képes végleg elengedni. Egyáltalán el lehet valamit is engedni? El akarjuk-e egyáltalán? Vagy egyszerűbb magunk mellett tartani a démonokat mert azokat ismerjük és hozzánk nőttek, bármennyire is utáljuk azokat az érzelmeket amiket ránk raknak. És nem ciki réges-régi dolgokon még mindig rágódni? Nem az. Mert azzal, hogy bevalljuk magunknak a gyengeségeinket az első lépés ahhoz, hogy bátrak legyünk és legyőzzük azt a sok gonosz szerzetet amit a család, barátok, suli, kapcsolat, munkahely vagy bármi más teremtett bennünk.

"Elég volt már a múltból. Az emlékeimben semmi új nem vár, a jövőmben viszont igen."

A regény a lélektani rész mellett a krimiszállal is ügyesen és aprólékosan bánt. Nem mozgott a megszokott vonalon, de nem is baj, a maga módján így is izgalmasan működött. Igaz többnyire csak sodródtam az árral és fogalmam sem volt merre arccal előre, de a végén olyan szépen összeállt minden, hogy nem találtam szavakat. Majd mikor mégis, csak annyit kérdeztem magamtól, miért nem olvastam eddig az írónőtől? De mindegy már. Mert ezután fogok!

NAGYON AJÁNLOM 

A könyvet köszönöm szépen az Álomgyár kiadónak!

• A regényben nagyon sok jelenethez találunk lábjegyzetben dalcímeket, amik még inkább segítenek ráhangolódni egy-egy jelenetre. Ha ti is szerettek olvasás közben zenét hallgatni, akkor a könyvhöz mindenképp ajánlom a következő tracklistet (katt IDE!), amiben egy lelkes olvasó összeszedte a regényben felsorolt muzsikákat.

"Amikor túl régóta vagyunk benne egy érzelmi, traumatikus örvényben, azt hisszük, hogy nincs kiút. Ez azonban nem több, csupán egy illúzió. Mert kiút mindig van."

"Minden embernek megvannak a maga gyengeségei. Az enyém a segítségkérés. Amit meg tudok oldani, vagy el tudok viselni egyedül, arról senkinek sem szólok. Nem akarok teher lenni."

"Sokan vannak, akik vétkesnek érzik magukat, hiába történtek velük a szörnyűségek. Ezért inkább hallgatnak. Belenyugszanak abba, hogy egy egész életet kell leélniük a terheikkel. De ez nem igaz. Nem kell." 

"Az idő sem hozott megnyugvást, ezért… írni kezdtem. Eközben megértettem, hogy nemcsak az szabadít fel, ha hangosan kimondunk vagy épp csendesen kiírunk magunkból valamit, hanem az is, ha rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül." 

"Kimondani is fáj. A reggeli kávé nem segített, és szerintem a következő sem fog. Egy kiadós alvásra lenne szükségem, amiben viszont tizennyolc éves korom óta nem volt részem." 

"– Tetszel nekem – mondta akkor mosolyogva. – Olyan embernek tűnsz, aki nem fél harcolni azért, amit el szeretne érni."

"Szavaimra felnevet. A csilingelő hang azonnal felold bennem valamit. Egyfajta feszültséget, ami egész nap a gyomromban ült. Ez volt a másik dolog, ami azonnal megfogott benne. Elképesztő kisugárzása van. Egyszerre gyógyító és ellazító a közelében lenni." 

"… meg kellett tanulnom szeretni. Nyílván először önmagammal kellett kezdenem. Arról már beszéltem, mennyire nem tartottam magam semmire. Értéktelennek ítéltem magam és mindent, amit kiadok a kezem közül. Úgy éreztem, túl kell kompenzálnom ahhoz, hogy ugyanazt az értéket tudjam adni, mint amit mások a kisujjukból kiráznak. Közben szenvedtem ezektől az érzésektől. Mindez azonban illúzió volt csupán, nem a valóság."

"– Az írásos anyagaimban eddig is vállaltam a bizonytalanságaimat, a fejlődési utamat, a tökéletlenségeimet."

"Nem az a fontos, hogy az emberek megtudják, mi történt velem. Az üzenet a lényeg, amit burkoltan vagy épp nyíltan átadok."

"Jött egy féfi, benyomakodott az életembe, és kivette a kezemből a kontrollt. Hiába nincs mellettem fizikailag, mégis állandóan érzem a jelenlétét. Megmutatta, hogy mennyire védtelen vagyok, és ez az, amivel egyáltalán nem akartam soha szembesülni."

"Gyakorlom az elfogadást, az együttérzést önmagam iránt, és gyógyítom a bennem élő kislány sebeit. Rengeteg fájdalom jön mindig a felszínre, de én hiszek abban, hogy ennek hatására mérséklődött a betegségem. Most sokkal könnyebb. Már minden sokkal könnyebb."

"– Az emberek jellemzően ott rontanak el mindent, hogy túlgondolják a dolgokat – folytatja. – Már jó előre ítéleteket és elvárásokat gyártanak ahelyett, hogy csak tennék azt, amit a szívük diktál. Minden más csak sallang, ami időt és energiát rabol."

"… az a lényeg, hogy amit csinálunk, szívből jöjjön. Így mindenképp hozzánk fog tenni valamit."

"– A rózsafüzér nem csak imádkozásra való […] Békességet és vigaszt hoz. Segít megtalálni a lelki nyugalmat a nehézségek közepette."

"– Én csak… – kezdem, de kell egy kis idő, hogy folytatni is tudjam. – Úgy érzem, szélmalomharcot vívok. Bármit teszek, hogy egy kicsit jobban vagy erősebben érezzem magam, a következő pillanatban már el is párolog."

"Vannak olyan élmények, amelyeket egyszerűen nem mos el az idő óceánja." 

"Nem az számít, hogyan vezetjük ki az érzelmi hulladékot magunkból, hanem az, hogy valamilyen módon megtegyük."

"Család ide vagy oda, egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy bárki is kisemmizzen minket, mostohán bánjon velünk vagy kihasználja a köteléket." 

"Nem akarok én semmit. Soha nem is akartam. Talán egy kis békét, nyugalmat… egy olyan napot, amikor nem érzem ezt a fájdalmas űrt a mellkasomban." 

"Az író szerint mindannyian lehetünk hatással az életünkre még akkor is, ha most úgy érezzük, az anyósülésen ülünk. Talán más fogja a kormányt, de bármikor dönthetünk úgy, hogy átvesszük." 

"Mi mást tehetnénk? Fel mégsem adhatjuk. Okkal adatott meg ez az élet és ezek a terhek. Én ebben hiszek. Mindig is így szemléltem a világot. Tudom, hogy én is okkal kaptam azt a sorsot, amit. Rengeteget fejlődtem a nehézségeim által. Olyan lépéseket tettem meg, amelyeket nélkülüm soha, hiszen minden elvezetett valahová."

"… nem véletlenül találkozunk össze emberekkel. Azért történhet meg, mert tudunk adni egymás számára valamit."