2018. október 3., szerda

Leda D'Rasi: Talán tündérmese


     Idén is mázlim volt, előolvashattam a legújabb Boszorkánydinasztia sztorit, ami ezúttal a makacs Fairy-t és az első rész férfifőszereplőjének ikertestvérét, Rhuelt helyezi főszerepbe. Már nagyon kíváncsi voltam kettejük történetére, mert az Utolsó kívánságban komikus volt minden velük foglalkozó sor, így hátradőlve vártam, hogy elvarázsoljon Leda D'Rasi humorral és romantikával átitatott legújabb meséje.

Kiadó: Mogul
Sorozat: Boszorkánydinasztia #3
Műfaj: urban fantasy, erotikus, romantikus
Oldalszám: 460
Kötés: puhatáblás
Megjelenés: 2018
ISBN: 9786155668234


     Az ​élet nem tündérmese… vagy mégis?

Fairy Sommers, a Dinasztia legtitokzatosabb és egyben legrettegettebb tagja, menekül nemcsak a múltja, de lehetséges jövője elől is. Halandó életének minden egyes pillanata a szenvedésről és a nélkülözésről szólt, amely örök sebet hagyott a lelkén. Hiába az idő gyógyító ereje, nem menekülhet az emlékei elől. Bár a Dinasztia megmenti őt, családjává lesz, sőt az Égiek még a párját is kijelölik Rhuel, az alakváltók koronahercege személyében, Fairy mégis ellenáll, bezárkózik.

A Boszorkánydinasztia felnőtt, és mi, Olvasók szembetaláljuk magunkat a rideg valósággal. Ki ne ismerné a belső démonok szorítását, vagy a múlt súlyát? Mindannyian viseljük, rejtegetjük, és ha szerencsénk van, legyőzzük őket. Ellenkező esestben örökre rabjuk maradunk.

Leda D’Rasi írónő olyan érzelmi mélységekbe viszi ezúttal a történetet, ami nekünk, nem boszorkányoknak is rémisztően ismerős lehet. A szerelem, a mágia és a megszokott, csipkelődő humor mellett nemcsak az Ítészek, de az ember kegyetlenségébe is beleláthatunk Afrika egy sötét városában.

Vajon hogy lesz ebből mégis tündérmese? Lesz-e egyáltalán?

      Vannak klisék, amik idővel az ember agyára mennek: nyögvenyelős szerelmi háromszög, lepedőgyűrés közben csúcsra ért párocskák egymás nevének hajtogatása, meg azok a kifújt levegők, amiket a szereplők észre se vettek, hogy addig bent tartottak, stb. Én ezektől kapok leginkább frászt, de van egy olyan klisé, amit eddig, és remélem sohasem unok meg: amikor a szereplők kezdetben utálják egymást, de végül aztán szépen összemelegednek. Nos, a Boszorkánydinasztia sorozat ezzel a klisével operál, viszont egyáltalán nem zavaróan, mert az írónő olyan történetet rittyent az utállak-de-végül-megszeretlek elem köré, és mindezt teszi olyan stílusban, ami kellemes órákat ad az olvasónak. Részletezzem? Részletezem: van itt humor, szerethető karakterek, bájos romantika és forró erotika, na meg az elengedhetetlen ellenség, akivel megy az adok-kapok.
"...elképzelni sem volt képes, milyen halál vár rá akkor, ha ezek a tisztes urak nem boszorkányság miatt akarják kivégezni, hanem azért, mert egy felfoghatatlan gondolatmenetnek köszönhetően úgy vélik, ő maga a testet öltött gonosz. A sátán gyermeke."
Jelen könyvünk főszereplőnője már az Utolsó kívánságban emlékezetessé vált, ahol pasiundorának köszönhetően eléggé kirítt a Dinasztia tagjai közül. Már akkor kíváncsivá tett ez a nagy utálkozás, hogy vajon miért viselkedik így a férfinem iránt, de kemény két évet várnom kellett, mire megtudtam Fairy titkát. Viszont megérte a várakozás, mert a könyv minden egyes oldala megnyert magának.
"A nő erős, okos, belevaló, talpraesett teremtmény.
Éppen neki való. Olyan, amilyenre vágyott.
Az előbbieken kívül azonban volt még egy dolog, ami mindennél többet nyomott a latba a furcsaságok terén. És mindennél többet nyomott az ügyben is a latba, hogy megőrüljön a nőért, és minél többet akarjon tudni róla. Ez pedig a viselkedése volt.
Mert mit is tudott eddig róla? És mit tapasztalt eddig tőle? Hát egyrészt nem sokat, másrészt semmi jót. De annyit mindenesetre tudott, hogy a neki rendelt boszorkány úgy festett, és úgy is viselkedett, mint egy jégből faragott csodálatos vénusz. Gyönyörű, de fagyos. Arca akár egy porcelán maszk, arckifejezése az unalom, a közöny, és a “telibeszarom” megfejthetetlen keveréke, a mellyel milliókat kereshetett volna egy Las Vegas-i pókerasztalnál. Sajnos ahogy mások, úgy ő sem tudott olvasni a tekintetében, egy valami azonban kétség kívül kiderült Ruehl számára a pillantásából: Fairy Sommers egy veszélyesen okos nő, megátalkodott természettel."
A történet ezúttal egy számomra meglepő helyszínen játszódott, méghozzá egy afrikai nyomornegyedben, ahol Fairy egy orvoscsoport tagjaként segített a rászorulókon. A lány mindenkivel kedves és önzetlen, az egyik helybéli beteg kislány pedig pillanatok alatt a szívébe lopta magát. Nyinive igazán aranyos karakter, akinek elég nehéz életet alkotott az írónő, hisz beteg, az anyja magasról tesz rá, de ő mégis képes szívből mosolyogni, és határtalanul boldoggá tudja tenni egy egyszerű piros labda. Szívmelengető volt kettejükről olvasni, vártam hogy milyen végső boldogságban fogja őt és főszereplőnket részesíteni az írónő, de inkább többször szívrohamot kaptam miattuk.



Volt min izgulni ha a karakterekről volt szó, mert bevallom, cselekmény az nem volt túl sok a történetben. De ez nem von le a regény értékéből, mert a szereplők elvitték a hátukon az egész könyvet.
Fairy kedvessége és önzetlensége végtelenül szimpatikussá tette, több ilyen ember kellene a világba, mint ő. Ámbár ha férfiakról volt szó, meg romantikáról, akkor ott gonosz boszorkánnyá változott, és mindent megtett, hogy az erősebbik nem messzire elkerülje, és felálljon a szőr a hátukon még a neve hallatára is. Viszont egy fickót a világért sem tudott levakarni magáról, az alakváltók hercegét Rhuelt, az égiek által elrendelt szerelmét. Vicces kis macska-egér játék kezdődött közöttük, főleg amikor a fickó csatlakozott a segélycsoport építészeihez, így mindig tündérkéje és Nyinive közelében lehetett.
"Örömmel jelentem tehát, hogy a park ma este csak a miénk!
Ruehl boldog volt, Fairy fortyogott. Úgy érezte, a sors folyton keresztbe tesz neki és a legkisebb esélyt is gondosan eltakarítja az útjából.
- Egyébként azt mondtam nekik, hogy minden vágyad vadállatokkal körülvéve szexelni. Ettől indulsz be. A veszély és a szex együttesétől.
- Megvesztél? Hogy mondhattál ilyet?
- Miért? Mondtam volna az igazat? Hogy azért jöttünk ide, mert ki akarsz csontozni?
- Még az is jobb lett volna..."
Bár a lykae-t hiába vezették tiszta érzelmek, ha boszorkája inkább keverte magát ocsmány hazugságba, minthogy engedjen a közeledésének. De ezen ok kiváltó forrására bőséges infót kaptam azon fejezeteknek köszönhetően, amik visszavittek abba az időbe, amikor Fairy még kislány volt, és az anyjával élt. Te. Jó. Ég. Azok a fejezetek mélységesen felháborítóak voltak, és annyira megrázóak, hogy még mindig nehéz visszagondolnom rájuk. Milyen mocskos kölykök vették körbe Fairy-t, és mennyire durván ostobák, elvakult barmok voltak az akkori papok - akikből idővel Itészek váltak.
Az Itészek nekem olyanok ebben a történetben, mint J.R. Ward Fekete Tőr Testvériség sorozatában az alantasok - ott vannak, kavarják a szószt ahol és amennyire tudják, de nem rosálok be tőlük. Ott vannak a történetben mint kötelező elem, és kész. Viszont most kaptam egy új Itészt, Zurielt, aki kellemes vérfrissítésnek bizonyult. Vele kapcsolatban egy jóféle csavar is helyt kapott a történetben, ami miatt alig várom, hogy újra olvashassak róla.

Az előző részben az írónő kissé csínján bánt a humorral, viszont itt rendesen megdolgoztatta a rekeszizmomat. Igen, most is Luna volt főként a ludas - a tetkós-bugyis jelenet garantált röhögőgörcs -, de Fairy és Rhuel szópárbajai is megtették a hatást.
Viszont van nekünk ehhez a sorozathoz erotikus-romantikus címkénk is, aminek a Talán tündérmese tökéletesen eleget tett. Főszereplőink együttlétei igazán ízlésesre és szexisre sikeredtek, úgyhogy ezért is jár egy szép piros pont.

Összesítés: nálam ez a könyv most nagyon betalált! Izgalmas volt, érdekfeszítő, szórakoztató. De volt dráma, ami kegyetlenül megszorongatta a szívemet, és romantika is, ami viszont megmelengette. A néhol felbukkanó akciórészek miatt pedig tapsolni támad kedvem - Fairy és az Itészek mesteri összecsapása, állati jó volt. Lunát (saccperkábé) idézve "Fairy cica, te arra születtél, hogy picsákat rúgj szét"- az már biztos! Remélem olvashatok még a dokiboszi harcmodoráról.

"Aki pisztolyt mert rántani, pisztoly által is halt meg. Aki puszta kézzel ment neki, elvesztette, amivel támadott. Néhány rafinált csavar, és az ízületek ki is ugrottak a helyükről. Az ember pedig működőképes kar és láb nélkül szart sem ér egy harci szituációban. Ezt követően már csak egyetlen roppantás hiányzott, és a gerinccel való összeköttetés is megszakadt.
Se mozgás, se gondolkodás.

De szívverés sem. Gyors volt, nem mondhatta senki, hogy hosszan kínozza őket. Pedig megérdemelték volna."

9/10

Az olvasás lehetőségét köszönöm Leda D'Rasinak és a Mogul kiadónak!

  • Még több képért kattintsatok IDE!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...