Ruta Sepetys: Tengerbe veszett könnyek

     Mondják, hogy ne avass kedvenc íróddá olyan embert, akitől még csak egy könyvet olvastál. Pedig Ruta Sepetys az Árnyalatnyi remény után nálam favorit lett. Nem is akármilyen. Ám most, hogy már a Maxim kiadónak köszönhetően elolvashattam a Tengerbe veszett könnyeket, nincs mese, az írónő méltán kiérdemelte a legszuperebb íróknak járó előkelő helyet a szívemben.

Kiadó: Maxim
Műfaj: II. világháború, történelmi regény
Oldalszám: 384
Eredeti cím: Salt to the Sea
Kötés: puhatáblás
Fordító: Bozai Ágota
Megjelenés: 2016
ISBN: 9789632617602

     A ​háború a végéhez közeledik Kelet-Poroszországban. Több ezer kétségbeesett menekült igyekszik a szabadság felé. Viszik magukkal a szenvedés és megpróbáltatás terhét, remélve, hogy egy jobb élet vár rájuk. De vannak páran, akik rejtegetnek valamit…
Három élet, három sors keresztezi egymást: Joanáé, a szép és segítőkész litván nővéré, aki súlyos bűntudattal küzd; Floriané, a titokzatos fiatalemberé, aki mindenáron szeretné eltitkolni valódi kilétét, és Emiliáé, a várandós lengyel lányé. Egyetlen közös van bennük: menekülniük kell. Joana, Florian és Emilia úti célja a kikötő, ahol a Wilhelm Gustloff hajóra akarnak feljutni, amely civileket és sebesült katonákat menekít a front elől. A biztonság felé megtett minden lépéssel egyre erősebbek, bátrabbak és egyre jobban bíznak egymásban. A szerelem, az összetartozás és az emberség érzéseibe kapaszkodnak. De ezzel együtt egyre sebezhetőbbé is válnak.
Már úgy tűnik, hogy közel járnak a szabadsághoz, amikor megtörténik a tragédia. Nem számít sem nemzetiségi hovatartozás, sem kultúra, sem rang; a fedélzeten lévő mind a tízezer embernek – felnőtteknek, gyerekeknek – ugyanazért kell harcolni: a túlélésért.

"1939. szeptember 1-én Németország nyugati irányból lerohanta Lengyelországot.
1939. szeptember 17-én Oroszország keleti irányból lerohanta Lengyelországot.
Nem felejtem el ezeket a dátumokat.
Két hadviselő fél úgy ragadta meg Lengyelországot, mint civakodó lányok a megkívánt rongybabát. Egyik a karját fogta, a másik a lábát. Olyan erősen húzták, hogy egyszer csak leszakadt a feje."

      A regény a 2. világháborúba kalauzolja el bátor olvasóit, abba az időbe, amikor Lengyelországból a (főleg német) lakosságnak el kell menekülnie a veszedelmes orosz hadsereg elől, akik kegyelmet nem ismerve szállják meg és verik rommá az útjukba kerülő településeket. Ebből a kilátástalan helyzetből próbál kiszabadulni a regény három főszereplője, akiket egymás mellé sodort az élet, és megpróbálnak együttes erővel eljutni a kikötőbe, ahol egy hajóra szállva végre fellélegezhetnek, és maguk mögött hagyhatják a háború szörnyűségeit, egy biztonságos jövőben reménykedve. De az odavezető út nagyon nehéz, és amikor azt hinné az ember most már csak jó jöhet, akkor a sors gúnyosan vigyorogva egy balegyenessel megmutatja, hogy nem.

"Mentem tovább. Ételre, pihenésre, puha ágyra, meleg takaróra gondoltam. Megelégedtem volna szalmával és krumplival is. Esett a hó, minden teljesen frissnek tűnt. A fehér hó elfedte a sötét igazságot. Vasalt, fehér lenvászon terítő a karcos asztalon, makulátlan matracon keményített, tiszta lepedő. A természetet sem vehette el tőlem a háború. A nácik sem állíthatják meg a szelet, a havazást. Az oroszok sem vehetik el a napfényt, a csillagok ragyogását."

A könyv rövid fejezetekben mutatja be az eseményeket, amiket váltakozva, a főszereplők mesélnek el. Ugyan az előbb három főszereplőt említettem, de van itt még egy negyedik emberke is, aki a fülszövegben olvasható Wilhelm Gustloff nevű hajón legyeskedik.

"- Tehát a munka nagy részét az ápolónők végzik. Ó, így már mindjárt más.
- Ápolónők? Nem lesz könnyű, ápolónőket találni. Háború van, ember. Ha valaki szül, te leszel a bába.
Botrányos. Felháborító. Ha a nők olyan meggondolatlanok és elővigyázatlanok, hogy ilyen időkben teherbe esnek, akkor oldják meg a problémát egymás között. Ez nem a Führer egyik legjobb emberének való feladat."

Ő nagyon negatív érzéseket váltott ki belőlem, kis hernyó és idegesítő. Leginkább untam a fejezeteit. De a legvégére kicsit megsajnáltam...
Akiknek viszont csüngtem minden egyes szaván és gondolatán, az Florian, Joana és Emilia. Egyikük sem egysíkú karakter, nagyon jól kidolgozottak, és mindegyikük őriz valamilyen titkot, amitől még érdekesebbé váltak, az én kíváncsiságom pedig az egekbe szökött.

Florian - lázadó, szökevény és művész, aki mindig igyekszik kivágni magát a szorult helyzetekből. Ravaszságára szükség is van, hisz a titok amit őriz, az életébe is kerülhet. Szoros szálak fűzik a történet másik két központi karakteréhez, még ha eleinte nem is vesz róla tudomást. Amíg az egyikhez gyengéd érzelmek fűzik, addig a másik szinte a testvérévé vált. Mindkét szálat remekül szőtte az írónő, de leginkább az utóbbi tetszett a legjobban.

Joana - a lelkiismeretes, segítőkész ápolónő, aki tudásával sokaknak segítségére vált. Őköré egy ideig érdekes rejtélyt épített Sepetys, mert a lány gyilkosnak nevezte magát, de aki megpróbált túlélni egy háborút, az ha rákényszerül azzá is válik - gondoltam valami ilyesmi lehet a háttérben. Úgyhogy ezzel a résszel annyira nem foglalkoztam. Persze azért tudni akartam a megfejtést, de türelmesen vártam, inkább az ragadta meg a figyelmem, hogy Joana vezetékneve Vilkas. Gondoltam tetszik ez a név az írónőnek, azért látta el ugyanazzal a családnévvel a lányt, mint a másik könyvében, az Árnyalatnyi reményben Lina Vilkast. Aztán fejezetekkel később belebotlottam Lina nevébe is, ezért fellapoztam az ő könyvét, ahol pedig rátaláltam Joanára. A felismerés, hogy ők ketten rokonok, és a két könyvben nem csak a 2. világháború közös pont, meglepő volt. Kész tanulmány volt az arcomra írva döbbenetemben.

"A lengyel kölyöklány nem adja fel. Tizenöt éves, a barátja gyerekével és a szabadság víziójával terhes. És bátor. Tagadhatatlanul az."

Emilia - drága kicsi lány, aki nem marad le útitársaitól, az ő múltjában is vannak homályos foltok. Az ő története a legmegrázóbb, engem teljesen lehangolt. Annyira szerettem volna megölelni. Olyan kis elveszett szegény. Mindenki sokat vesztett a háború alatt, de úgy éreztem ő a legtöbbet, hisz alig 15 évesen vált árvává és elárulttá. De olyan nagy küzdeni akarásról tett tanúbizonyságot, amiről egyikük sem. Az ő helyzete sokkal nehezebb volt bárkinél, hisz lengyel lévén a sok német közt megbújva még nagyobb veszélyben volt, de mindig akadt segítsége, mert olyanok vették körül, akik emberek maradtak abban az embertelen időszakban is. Meghatott az a segíteni akarás, kitartás, támogatás, ami összefűzte a fő és mellékszereplőket egyaránt - Ingrid és a Cipőpoéta is nagy kincs volt ebben a történetben.

"Az a lány, aki elveszti az édesanyját, hirtelen kis csónakban találja magát, viharos óceánon. Vannak csónakok, melyek partra sodródnak. Mások, mint én, mintha egyre távolabb és távolabb kerülnének a szárazföldtől."

Összesítés: szeretem a 2. világháborús történelmi regényeket. Mert megmutatják az élet egy szeletét, ami a múltunkhoz tartozik, ami fölött talán az iskolában, a történelem órákon elsiklunk, meghallgatjuk, írunk róla dolgozatot, aztán elfelejtjük, pedig nem lenne szabad. Nem csak adatként kellene tekintenünk erre az időszakra, ahogy a többi háborús eseményre sem. Mert emberek pusztultak el. Harc közben, vagy támadás miatt. Szárazföldön vagy egy hajókatasztrófában. Az ilyen regények esélyt sem adnak arra, hogy ne ragadja meg az olvasót. Ne sokkolja. Talán meg is ríkatja. Vállalom, én a végén elbőgtem magam. Nem csak a háború okozta szörnyűségek miatt. Néha a könnyeim a meghatottság számlájára volt írható. Mert az írónő olyan szereplőket és szituációkat alkotott meg, akiket és amiket sosem feledek.

"Milyen ostobák vagyunk, amikor azt hisszük, hogy erősebbek lehetünk a tengernél vagy az égnél. A tutajból néztem, ahogy a gyönyörű mélység elnyelte a hatalmas acélhajót.
Egészben nyelte le. Nagyon hihetetlen."

      Még egy fontos dolog. Ha azt hittétek - ahogy eddig én is -, hogy a Titanic volt a világ legnagyobb hajókatasztrófája, elárulom, nem.

A Wilhelm Gustloff a Harmadik Birodalom személyszállító hajója volt, amelyet 1945. január 30-án süllyesztett el a szovjet S-13-as tengeralattjáró, megközelítőleg 9400, jórészt civil ember halálát okozva. Ez hatszor annyi áldozatot jelent, mint a világhírű RMS Titanic elsüllyedése; a Gustloff tragédiája a valaha volt legnagyobb hajókatasztrófa.
                                                                                                        forrás: Wikipédia  

Nem ismertük az áldozatokat, de most arra kérnék mindenkit, egy perces néma csenddel emlékezzünk meg róluk.      

10/10

"A hatalmas acélváros - benne több ezer ember - a tenger fenekére süllyedt."

"A Gustloff elsüllyesztése a tengerészet történetének legnagyobb katasztrófája, a világ mégsem tud róla semmit. Gyakran elgondolkodom, vajon ez megváltozik-e valaha, vagy azt a titkot is elnyeli a háború?"

 

A könyvet köszönöm a Maxim kiadónak!