Jennifer L. Armentrout: The War of Two Queens – Két királynő háborúja

     Tudjátok mit lehet mondani egy kedvenc sorozat sokadik részéről amit előzőleg már ne sütöttem volna el? Hát, nem sokat. Mert JLA Vér és hamu világa az egyik kedvenc fantasy birodalmam, ahol igen, simán élnék... feltéve ha gond nélkül ki tudnám filézni a vérre szomjas Kraveneket a vérfarkas tőrömmel, Robin Hoodot megszégyenítő módon tudnék íjászkodni, és természetesen azt sem bánnám, ha némi éter kavarogna az íriszem körül... igen, így azért ellennék abban a világban. De így, hogy csak egy lepkekergető  halandó vagyok, inkább megmaradok a fantáziálgatás peremén. 

Kiadó: Könyvmolyképző 

Kiadói sorozat: Zafír Pöttyös 

Sorozat: Vér és hamu #4

Műfaj: fantasy, romantikus, erotikus 

Oldalszám: 736

Eredeti cím: The War of Two Queens

Kötés: puhatáblás 

Megjelenés: 2024 (eredeti megjelenés: 2022) 

Fordító: Rácz Kata

ISBN: 9789635979417

Érdekel? IDE kattintva megrendelheted! 

     A ​háború csak a kezdet…

AZ ARANYKORONÁK KÉTSÉGBEESÉSÉBŐL

Casteel pontosan tudja, hogy a Vérkirálynőnél nincs alattomosabb és gonoszabb a birodalomban. Azonban a megrázó felfedezésekre még ő sem tudott felkészülni. Már-már elképzelhetetlen a Vérkirálynő gaztetteinek mértéke.

HALANDÓ TESTBE SZÜLETVE

Poppyt semmit sem akadályozhatja meg abban, hogy kiszabadítsa a királyát, és mindent elpusztítson, ami a Vérkirálysághoz kötődik. Az Élet Ősi Lényének

testőrei minden erejükkel támogatják, a vérfarkasok mögötte állnak. Poppynak meg kell győznie az atlantiai tábornokokat, hogy az ő elképzelései szerint cselekedjenek, és ezúttal nem fújhatnak visszavonulót. Nem, amíg őbenne él a remény, hogy olyan jövőt építsen,

amiben mindkét királyság békében élhet egymás mellett.

EGY HATALMAS, ŐSI ERŐ EMELKEDIK FEL…

Poppynak és Casteelnek együtt kell kiállniuk a szerelmükért, a szeretteikért, és megóvni a védteleneket. Régi és új hagyományok közepette. Azonban ahhoz, hogy véget vessen a Vérkirálynő üzelmeinek, a lánynak talán épp azzá kell válnia, amivé a prófécia jövendölte, és amitől a legjobban fél…

A HALÁL ÉS PUSZTÍTÁS ELŐHÍRNÖKE

"És leginkább azt… azt kívántam, hogy Casteel legyen itt velem, hogy elmondhassam neki, amit érzek. Hogy valaki átvegyen a terheimből. Átvegyen néhányat a rajtam esett nyomokból. Hogy mosolyt fakasszon az arcomon, sőt, akár meg is nevettessen a nap szörnyűségei ellenére. Hogy elterelje a figyelmemet, és elmulassza belőlem ezt a sajgó hideget."

    Az előző rész ugyan élvezetes volt, de egy kicsit nagy falat is. A hossz nem okozott gondot, de a cselekményvezetés igen. Eleinte pörgött, aztán mikor megpihent, a szerelmi szál lett számomra icipicit szenvedős. Erre a vége arculcsapott, a Két királynő háborúja pedig folytatta a kínzásomat. De nem rosszul! Ugyanis kaptam sok Casteel szemszöget, ami üditőleg hatott, valamint fontos infókat is megosztott velem, és olyan csattanót is, amitől sokkot kaphattam. Közben Poppy is megharcolta a maga belső harcait, miközben őt meg a Vérkirálynő és a sleppje tettei sokkoltak. Most is folyt a vér rendesen, párszor az arcomból is kifutott. A történet nem spórolt a brutalitással, de lelki fronton is többször bevetette magát. Egész pontosan a két királynő háborúzásánál. Ami amúgy szócsata volt inkább, de szokták mondani, hogy a szavak jobban fájnak a tőrszúrásnál is. Itt pedig volt belőle, viszont ezek az alkalmak néha elgondolkodtattak, hogy nem csak a főszereplők lehetnek árnyaltak, hanem a gonosztevők is. 

"A megbánás akkor érkezik, amikor ideje szembenézni a következményekkel. A bűntudat mindig ott van, nem számít, hogy valaki megfizetett-e a bűneiért, vagy sem." 

"Régen zavart, amikor valaki először látta meg a hegeket, azonban az még azelőtt volt, hogy sikerült volna megértenem, hogy az erőt és a túlélést szimbolizálják […]" 

 

"Az idősebb atlantaiak közül sokan óvatosan közelítettek felém, vagy azért, mert az ellenségeik, a Felemelkedettek között nevelkedtem, vagy azért, mert egyáltalán nem számítottak arra, ami vagyok.

Egy hegekkel borított Szűz.

Egy túsz.

Egy királylány, akit senki sem akart, és akiből a királynőjük lett.

Egy isten.

Nem igazán róhattam fel nekik az óvatosságukat, főleg, hogy az egész ház miattam rengett."

"Felhúztam a szemöldököm, amikor Reaver megjelent a lépcsőn. Az arcát és a ruháját nem fröcsögte össze a vér. Egyenesen eláztatta, úgy nézett ránk fel az alattunk lévő szintről.

Kieran felsóhajtott.

– Nos, legalább nem az én ingem az.

A draken elmosolyodott, megvillantva a véres fogait.

– Bocsánat – felelte, én pedig eltettem a tőrömet. – Elég ocsmány módon eszem."

A sztori jól haladt, épült, rettenetes rémképeivel "szórakoztatott". A Drakenekkel, valamint a Szolgálólány és az első Királyfi karakterével új izgalmas utat nyitott. Poppy és Kieran bizalmas kapcsolata is egyre mélyült, ami nem lepett meg, ugyanis már évek óta tudok róluk egy fontos spoilert. Viszont az alap szerelmi szál, amit Poppy és Casteel teremtettek meg együttesen, az most nem nyűgözött le. Persze továbbra is szép volt az a rózsaszín pulcsi amit az első résztől együtt kötnek, viszont lapkitöltésnek éreztem a pornót, plusz mintha Casteel direkt felkészítené élete szerelmét, hogy bedobja a közösbe... ez az irány pedig nem tetszett. Az Egyesülés hírét már az első kiszivárgás után elgyászoltam, úgyhogy annyira már nem rengette meg a monogám világomat. Viszont úgy érzem ezzel a ködösen megírt jelenettel az írónő elvette tőlem a szerelmi szál iránt érzett rajongásomat, amit remélem, később visszahoz majd. 

"[…] muszáj uralkodnom az érzéseimen és a képességeimen.

És sikerülni is fog.

Ha akarom."

Összesítés: az előző kötet váratlan döntéssel zárult, ami maga után vont egy kérdést: az írónő mégis hogy fogja megoldani a sztori egyik mozgatórugóját, azaz az erotikát? De okos asszonnyal állunk szemben, bizony kreatívan megoldotta, édes is volt. Közben a szereplők hol testileg, hol lelkileg voltak megtépázva, a mellékszereplők egyre több figyelmet kaptak, főleg Kieran, aki a jóbarát mellett a bizalmas titulust is megkapta. Tudtam, hogy nem hiába van egyre inkább bevonva a történetbe, és őszintén szólva nem voltam tőle elájulva. Amikor pedig a végén úgy éreztem, hogy ijesztő farkasból bolyhos kiskutyává vált, sztoikus arccal a falra meredve kérdeztem a regénytől: ezt most mégis miért?

A főbb szereplők is túlságosan belefulladtak a nyálba, önismételték magukat, és ezt egy idő után nagyon meguntam. Viszont a harcrészek még mindig feltudták dobni a cselekményt, a váratlan helyzetek és borzongató jelenetek sokat mentettek az olvasási élményemen. Ahogy Poppy vérvonalának még több sokkot nyújtó részletei, és a méginkább megismert új mellékszereplők izgalmas hátterei. Ezeket az infókat úgy szívtam magamba, mint a spagettit. És de jólesett! Viszont most úgy érzem, kicsit pihentetnem kell a sorozatot, hogy friss kedvvel folytathassam.

AJÁNLOM 

A könyvet köszönöm szépen a Könyvmolyképző kiadónak! 

"[…] a hitet nem lehet szavakkal kiváltani. A hit tettekből fakad." 

"– Csak egy áruló tartja a népét feláldozhatónak." 

"– A kedvesség is a részed. Az egyik tulajdonságod, ami miatt remek királynő és isten leszel. Csak meg kell tanulnod, mikor ne légy kedves." 

"Hogy tudnám kiszabadítani, amíg itt vagyok, egy valaha nagy város csontvázai között, csapdába esve? A korona kötelezettségeinek foglyaként, amire nem is vágytam?"