Terry Goodkind: Az első szabály I-II.

     A tavalyi sorozatgyőztes nálam, Terry Goodkind Az Igazság kardja könyvszériáján alapuló A hős legendája volt. Szerettem a világfelépítést, a kedves és undok szereplőket, az akciódús harcokat, meg úgy az egész kis kalandvilágot, ezért természetes volt, hogy elakartam olvasni azt a regényfolyamot, ami az egész tévésorit megalapozta. Mivel általában a könyvek jobbak mint a filmek - tudom, tudom, ezt már elfújtam párszor -, ezért elég magasra tettem a mércét, már ha a sorozat annyira kedvenc. Viszont az olvasásélmény amit kaptam, csak a második kötetnél csapott oda annak a lécnek, de a végére mégis elhasalás lett belőle.

Terry Goodkind

     Richard Cypher egyszerű erdei vezető volt. Ám a sors mégis őt szemelte ki, hogy megmentse a világot Darken Rahltól, a gonosz mágustól, kinek pokoli tervei három föld népét fenyegetik. Richard élete teljesen megváltozik, amikor megmenti a messzi földről jött, szépséges és titokzatos Kahlant, egy letűnt hatalom utolsó birtokosát, aki kétségbeesetten menekül Rahl orgyilkosai elől. Egyetlen lehetőségük, hogy megtalálják az utolsó nagy varázslót. Csak ő választhatja ki az Igazság Keresőjét, azt az embert, kiben tiszta szív és kellő eltökéltség lakozik, hogy a legendás hatalommal bíró Igazság Kardját forgassa. Csak az Igazság Keresője akadályozhatja meg, hogy Rahl megszerezze Orden Szelencéit, melynek birtoklója korlátlan hatalmat szerez mindenek felett...

     Az első szabály két könyvet foglal magába, amik egyenként jó kis kihívást jelentettek. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de elég sokszor elunom magam, amikor egy történet kb 400-500 vagy afeletti oldalszámmal feszít. Néhány történetnél kellenek az ilyen hosszok, de vannak olyanok, amikre csak feleslegesen pazarolják a drága fák életét. Az író könyvénél is ezt éreztem, de mielőtt azt hinnétek most jól lehúzom a könyvet, elárulom, nem... annyira nem.

Az Igazság Keresője

"A lián bajt jelentett, ez a lény az égen nem kevésbé. Eszébe jutott, amit az emberek mindig mondtak: "A baj nem jár egyedül - három gyermeket szül."

Rögtön tudta, hogy a harmadik gyermekkel már nem akar találkozni.

...

Valami magára vonta a tekintetét. Nem volt benne biztos, hogy mi az, mereven nézte a tó túloldalán fekvő területet. Amikor újra meglátta az ösvényen, amint elhaladt a fák ritkás függönye mögött, nem volt többé kétséges: egy ember. Talán a barátja, Chase.

...

Nem Chase volt, hanem egy nő. Egy szép ruhát viselő nő.

...

Újabb mozgásra lett figyelmes. ... A nő mögött további alakok haladtak.

... Figyeltek. Vártak. Mozogtak.

A nőre vadásztak!

Azonnal tudta: most találkozott a baj harmadik gyermekével."

     A fülszöveg ebbe a részbe vezeti be az olvasót. Az első fejezetek lekötöttek, de a lapok múlásával egyre jobban kerestem az igazi, kalandos történetet, ami csak nem akart eljönni. A szereplőkről azt hallottam, nem igazán olyanok, mint a sorozatban. Ezt megemésztettem, de azért sajnáltam is, viszont azt nem, hogy a történet elüt attól, amit láttam. Először a világ sokkal izgalmasabbnak bizonyult, még több misztikummal, fantasztikusan kegyetlen lényekkel, de annál kevesebb mosolyogni valóval. Aztán a szereplők felkerekedtek, hogy teljesítsék küldetésüket, ám egyebet sem tettek, csak az erdőben tanyáztak és levest főztek, meg mindenfélét eszegettek, amivel csak azt érték el, hogy állandóan megéheztem. Különösebben nem érdekeltek. Sokszor mondtam azt magamban, gyerünk már, mozduljatok meg, csináljatok már valami hasznosat és hősieset, de a karakterek nem nyújtottak semmit a dögunalmon kívül. Richard igazán... hát nem is tudom, mit mondjak róla... sírt. Emberi szokás, de egy kicsit keményebbnek vártam volna a jellemét. Végül is később kemény fickó lett, amikor megkapta a kardot. Csak nem olyan szimpatikus: a kard mágiája

eléggé megváltoztatta, (könnyen) pusztítóvá tette.

"A düh, mondta a varázsló, táplálja benned azt a hajtóerőt, ami arra ösztönöz, hogy diadalmaskodjál."

Kahlan, a titokzatos, a rettegett Inkvizítor, akiről azt mondták egy nyámnyila liba a sorozatbéli karakteréhez képest, számomra egyáltalán nem tűnt annak. Örültem, hogy továbbra is nyugodtan szerethettem, ellenben a varázsló Zedd egyszerűen kikészített. Bosszantott a stílusa, nagyon nem olyan volt amilyennek gondoltam. Ahelyett, hogy egy vicces, kissé nyomi, de határozott megmondóember lett volna, inkább tűnt idegesítőnek és nagyképűnek. De aki miatt az arcom felöltötte falfehér maszkját, az az állítólagos nagygonosz, Darken Rahl volt. Nem zavart, hogy hosszú, szőke lobonca volt a rövidebb barna helyett. Szerettem, hogy olyan manipulatív és úgy hazudott, mint a vízfolyás. Viszont az, hogy kényszeresen nyalogatta az ujjait, és lassan húzogatta őket a száján, na attól röhögnöm és sírnom is kellett egyaránt. Mint egy rossz buzamókus. Ehh... nagy kalap sz@r volt ez a Rahl. A kis Hitler. Mindkettő leghatásosabb fegyvere maga a szó volt, amivel bármilyen hazugságot igazsággá tudtak magyarázni a hiszékeny tömegnek. Rahl nagy csalódást okozott, de mégsem utáltam, helyette az első emberét, azt a pedofil állatot döftem volna keresztül. Már az első könyvben is rengeteg az erőszak, és nem az, ami verekedést és kardvívást takar. Ez a vonal sem jött be, túl sok volt a barbárság, soha nem olvasnám újra ezt a részt.   

De nehogy csak rosszat mondjak, a könyvben akadt pár jó rész is, ha jól emlékszem, két jelenet. Az első a gárral való esti találkozás (olyan lény, ami vérböglyökkel (légyfélék, amik rohadt fájdalmasat csípnek) ugrasztja ki áldozatát búvóhelyéről, aztán elkapja, és széttépi), meg amikor a Szellemek Házában Kahlan és Richard almát ettek. Nagyon érzéki volt, nem hittem volna, hogy férfi tud ilyen szép és szexi sorokat írni.

"Egyedül van egy nővel, aki nagyon sokat jelent neki, ám nem volna szabad, hogy sokat jelentsen számára."

A Népek Palotája

"Az Első Szabály miatt hozták létre az ősidők mágusai az Inkvizítorokat és a Keresőket, eszközökként, hogy segítsenek megtalálni az igazságot, amikor az igazság valóban számít." 

     Az első könyv nemtetszése után félve nyúltam ehhez a részhez, de nagy meglepetésemre ezerszer jobb volt. Sőt, az a nagybetűs LETEHETETLEN! Minden sorát élveztem, csak úgy guvadt a szemem, olyan klassz volt a történetvezetés, hogy előre megadtam a tíz pontot. A sztori ezúttal egy kislányt helyezett előtérbe, Rachelt, aki egy hercegnő, egy gonosz kis pökhendi dög játszópajtása volt. Rachel lakhelyén, a már nem is tudom milyen palotában kallódott a kincstár és ékszerek közt Orden egyik szelencéje, amit Rahl előtt Richardék próbáltak megtalálni. Nagyon izgultam, hogy a kislánynak minden további gond nélkül sikerüljön kivinnie a szelencét, és azért is, hogy az útja egybevágjon a Keresőével. Ez a rész már bővelkedett izgalmakban és feszültségben, de Goodkind még ezt a csodás könyvet is jól elkúrta a végére. Ja, ebben a kötetben sikerült jobban megismerni a határon túl lévő varázsvilágot és mágiával rendelkező embereket, közülük is a Mord Sith-eket. Róluk már írtam a sorozattal foglalkozó bejegyzésemben, ha szeretnétek utánanézni, ide kattintva megtehetitek. 

Denna, az egyik mord-sith kellemes meglepetést nyújtott. Kegyetlen volt, de mégsem tűnt olyan rossznak mint hittem. Tetszett a karaktere, a jelleme, plusz az, hogy a lelke mélyén vágyódott arra a nyugodt életre, ami megadathatott volna neki, ha a klánja kislány korában nem szúrja ki magának, mint leendő tagot.  Richard-al való kapcsolata fájdalmas volt, ott már megtudtam érteni, ha a hős elbőgte magát, én sem tettem volna másképp. Aztán amikor Richard kiszabadult a szadista harcos karmai közül, akkora pálfordulást vett a történet, ami olyan volt, mint egy nagy pofon. Az egy dolog, hogy hirtelen lett vége, csak ne lett volna olyan összecsapott. Az összecsapottság meg egy másik dolog, de hogy olyan rosszul kivitelezett véget kapjak mint amit kaptam, az meg sem fordult a fejemben. 

Összesítés: nem sok újat tudok mondani, az első könyvet soha többet, nagyon alulteljesített, csak a fent említett két jelenet fogott meg. Viszont a második könyv fenomenális volt, csak az utolsó pár fejezet rombolta le a tíz pontos tornyomat. Igazából a második részt szerettem volna pontozni, mert az első javarészt értékelhetetlen, A Népek palotája majdnem kedvenc lett, főleg amikor képbe került Scarlet, a sárkány is. Nem lett kedvenc hüllőm, de kellemes meglepi volt. 

Ahogy a sorozatban, úgy a könyvben is a legfőbb szál ami érdekelt, az a tiltott romantika Kahlan és Richard közt. Általában nem szeretem a rétestésztaként elnyújtott szerelmi szálakat, de ebben a történetben ez volt a kedvencem. Amíg a soriban lerágtam értük a körmöm, addig az író seperc összelökte a kamatyolást elősegítő problémamegoldást. Nem tetszett, ahogy az a suta, összecsapott vége sem. Bezzeg a sorozat évadzárója milyen briliánsra sikeredett.

7/10