Cassandra Clare: Üvegváros

 
     Amikor már teljesen elvesztem a megkezdett sorozataim között, akkor tettem ki a blog oldalsávjába egy "melyik könyvsorozatot olvassam?" modulocskát, amiben Cassandra Clare A végzet ereklyéi sorozata lett a legfőbb befutó. Magamban ennek a sorozatnak drukkoltam a leginkább, mert ha nem is vágytam vissza a világba, szerettem volna letudni az egész sorozatot (közben belevetettem magam az előzménysztori, a Pokoli szerkezetekbe is), és az, hogy megszavaztátok, elég nagy bátorítás volt. És tudjátok mit? Tök jól sült el a dolog, nem is gondoltam volna, hogy annyi kihagyás után ennyire jól fog esni visszacsöppenni az Árnyvadászok közé.  

     Hogy megmentse édesanyja életét, Clarynek el kell utaznia az Üvegvárosba, az Árnyvadászok ősi otthonába még ha engedély nélkül belépni a városba a Törvénybe is ütközik, márpedig a Törvény megszegése halált jelenthet. Ha ennyi nem lenne elég, Jace nem akarja, hogy ott legyen, Simont pedig börtönbe vetették az Árnyvadászok, akik igencsak gyanúsnak találnak egy vámpírt, akinek nem árt a napfény. Ahogy Clary egyre többet tud meg családja múltjáról, szövetségesre lel Sebastian, a titokzatos Árnyvadász személyében. Valentine minden erejével azon van, hogy örökre megsemmisítsen minden Árnyvadászt, nekik pedig csak akkor van esélyük vele szemben, ha összefognak örökös ellenségeikkel. De félre tudják-e tenni gyűlöletüket az Árnyvadászok és az Alvilágiak, hogy együttműködhessenek? Miközben Jace rádöbben, mi mindent hajlandó kockára tenni Claryért, vajon a lány újonnan meglelt képességeivel segíthet-e megmenteni az Üvegvárost bármilyen áron? A szerelem halálos bűn, és a múlt titkai is végzetesnek bizonyulnak, amikor Clary és Jace szembenéz Valentine-nal a New York Times nagysikerű sorozatának, A Végzet Ereklyéinek utolsó darabjában.

     Nagy vonalakban már ismertem ennek a résznek a tartalmát, főleg ami a karaktereket illeti, de a helyszínváltoztatásra nem emlékeztem. Nem is bántam, hogy New York után belecsöppenhettem Idrisbe, az Árnyvadászok fő hazájába. Nem volt rossz a tájleírás, de sokkal többet, sokkal pazarabbat szerettem volna, azt akartam érezni, hogy Idris egy monumentális, elképesztően gyönyörű csoda, de ebből csak homályos foltokat sikerült kapnom. De még így is azt kell mondanom, hogy jó volt az új helyről olvasni, örülök, hogy Clare nem vezényelte le ezt a részt is az ismert, földi városban.
Tudván, hogy az Üvegváros volt eleinte a sorozat befejező kötete, idővel egyre nagyobb kedvvel olvastam az eseményeket, főleg, hogy reménykedtem, az olvasóknak tényleg igazuk van abban, hogy ez a rész a legjobb. Nos, szerintem is az.
A történetvezetés megállja a helyét, mert ha eleinte nem is történt semmilyen nagy harc vagy leleplezett titok, mégis azt adta, amire szükségem volt. Az első könyvnél az volt a bajom, hogy egyszer pörgött, máskor meg döglött a sztori, és ez ment folyamatosan. A másodiknál lazán kezdődött, és egy robbanásszerű helyett, csak egy kis pukkancs utolsó fejezetet kaptam. Ellenben a harmadik kötettel másként voltam elfoglalva. Sokkal érdekesebbnek tűnt, már csak az üvegváros miatt is, de főleg a szereplők tehetnek arról, hogy ezelőtt a kötet előtt megelégedve hajtom meg aprót a fejem.

A sorozat ártatlan leánykája, Clary, aki úgy pottyant bele ebbe az egész démonvadász világba mint én, a történet végére sem kedveltette meg magát. Inkább eltűrtem, és ez sokkal jobb, mint amikor a második rész után utált szereplő lett. Nem lett belőle egy szuperharcos, de sokra tartottam azt, hogy már nem rinyált annyit, és próbált Jace mellett maradni, még ha nehezére is esett. Jace-t ellenben az elején felhúzott szemöldökkel olvastam, nem hittem a szememnek, amikor azt láttam, hogy mekkora egy tahó vált belőle. Később aztán megértettem, hogy miért olyan kegyetlen Clary-vel, hisz a tényként közölt testvéri kötelék miatt nem volt szabad vele lennie. Sajnáltam a srácot, mert tudtam mennyire szereti azt a libát. Jace sokszor megmutatta érzelmes oldalát, és a csontvárosbeli bunkós-humoros mellett, jó volt ezt a pluszt is megismerni. Így lett a srác igazán kerek, és maradt továbbra is kedvenc karakterem.

Az első két kötetben jobbára a szereplők ugyanazon a helyen voltak a szimpátia listámon, de ez a könyv néhányuknál teljesen felborította a rendszert. Elsőként kiemelném Alec-et, akit az első két részben abszolúte nem szerettem. Irritált, bezzeg ebben a kötetben olyan jó karakter lett belőle, hogy csak pislogtam. Teljesen meglepett, az írónő nagyon jól tette, hogy sokkal több teret adott neki, mint az előzményekben. Ugyanúgy Izzy is sokat nőtt a szememben. Őt eddig is csíptem, de amit ebben a kötetben produkált, amiatt még inkább kedvenc lett. Örültem, hogy testvéréhez hasonlóan ő is sokat szerepelt, sokkal többet mint eddig, és sokkal jobban megismerhettem. Eddig csak egy sötét királylány volt, de most láttam igazán, hogy mennyire komoly is tud lenni. Neki is csak tapsolni tudok. A harmadik személy, akit pedig kiszeretnék kiemelni, az a különleges vámpír, Simon.

"Simon olyan lett, mint egy macska, gondolta a lány. Mindig megkereste a napos helyeket, ahol összekuporodhatott."

A Hamuváros végére végre eltudott szakadni Clary-től, nagyon tetszett, hogy egyenesen kioktatta a lányt, de főleg az, hogy továbbra is megpróbált annak barátja lenni. A karakter eleinte gyászhuszár volt, egy nagy pancser, de le a kalappal előtte, hogy mennyire belerázódott az alvilági-árnyvadászos világba, és főleg úgy, hogy közben humoros is tudott maradni. Jaj, és el sem tudom mondani, mennyire szerettem volna, ha ő és Izzy összejönnek...

Magnus Bane meglepő figura, és nem csak amiatt ahogy kinéz, hanem a viselkedése miatt is. Ő igazán színes egyéniség, minden értelemben.

"A feketébe öltözött Árnyvadászok között olyan volt, mint egy melegházi orchidea."

Ő és Alec jók együtt, kedvelem mindkettejüket.

Nehogy már csak a jó és főbb karaktereket említsem, mert nem lenne teljes a történet a gonosz Valentine és segítői nélkül sem. Valentine-ban csalódtam. Ahhoz képest, milyen mocskos dög volt az első két részben, ebben a kötetben uncsi... semmilyen... nem is tudom, hogy jellemezhetném még. Nagyon a háttérbe szorult, élőben alig szerepelt, amit sajnálok, mert egy nagyszerű gonosz volt, de itt ellett szúrva. De mégis megbocsájtom ezt az elszúrt karaktert, mert Clare egy sokkal kegyetlenebb személyt tett meg a történet bukott angyalává. Ha valaki még nem olvasta a könyvet, csak tervezi, azt figyelmeztetem, hogy a mondókám innentől eléggé spoileres lehet!

"Sebastiannk minden rezdülésében van valami szelíd, gondolta bosszúsan Isabelle.
Először elvarázsolta a fiú külseje - az élesen kiugró arccsontok meg azok a mélységesen mély fekete szemek -, mostanra azonban úgy érezte, agyára megy nyájas, béketűrő modora."

Sebastian, a kedves úriember, aki a kémek krémje, és a velejéig gonosz. A történet folyamán, valahol megértettem az anyját, hogy nem szereti a fiát. Valahol. Mert azért mégis csak a fia, a saját húsából és véréből, még ha a srácnak démonvér is csörgedezik az ereiben. Szegény srác nem tehet arról ami lett, őszintén szólva eléggé sajnálom. No nem barátkoznék vele, mert ha rosszul szólnék valószínű kikapná a szívem a helyéről, de azért azt elismerem, hogy szeretem az ilyen, meg nem értett, elveszett, magányos gonoszokat. Az apja sem volt kutya, mert amiket művelt azok undorító dolgok voltak, de Sebastian még tőle is sokkal érdekesebb. És ezért örülök, hogy a sorozat újabb kötetekkel bővült, mert így többet olvashatok erről a srácról.   

"Megpróbálta elképzelni Valentine-t, amint egyszerre két fiút nevel fel, akik közül az egyik részben démon, a másik pedig részben Angyal. Az egyik az árnyék gyermeke, a másik a fényé."

"A haja fehér glória volt; úgy festett, mint valami rossz útra tért Angyal, aki követte Lucifert, amikor elhagyta a Mennyeket."

A kedvenc jeleneteim azok voltak, amikor Sebastian és Jace szóváltásba kerültek, majd összeakasztották a bajszukat. Végre igazi harcról olvashattam, nemcsak arról, hogy Clary egy-egy új rúna segítségével megmentette a helyzetet.

Összesítés: bőven elégedett vagyok ezzel a résszel, úgy érzem jót tett, hogy ennyi szünetet tartottam a könyvek között. Clare szinte minden karakteréből kihozta a maximumot, örülök, hogy igyekezett mindenkit megfelelő arányban szerepeltetni, csak azt sajnálom, hogy ebből Valentine és Sebastian nagyrészt kimaradt. De előbbiről a múltbeli információk, amíg utóbbiról a leleplezés utáni fejezetek voltak igazán ütősek. Úgyhogy a karakterekkel legtöbbször klasszul bánt, a történetvezetéssel is, csak Idris leírását fájlalom kicsit. Lehetett volna színesebb is az a helyleírás, de mindent egybevéve a könyv esemény- és akciódús, az elejétől a végéig fenntartotta az érdeklődésemet, és külön tetszett, hogy csak egy kiskaput hagyott nyitva, a legtöbb szál elvarrott.

9/10