Vavyan Fable: Tündértánc

     Nagy kedvencem Vavyan Fable, főleg a tőle származó Álomhajsza, amit néhány évvel ezelőtt olvastam, amikor még csak épphogy köszönőviszonyban voltam az intenzív olvasással. A könyv nagyon tetszett, remekbe szabott volt a történet, a szereplők, amit még inkább érdekesebbé tett az, hogy két párhuzamos világról olvashattam, ami közül az egyik egy fantasy történetet mutatott be, a másik pedig egy filmforgatást és a szereplőket. Velem együtt láttatok már sok filmet, és kulisszák mögötti videót is, na a könyv pont ilyen, és akkor ezt nagyon érdekesnek találtam... még most is, így amikor megtudtam, hogy az Álomhajszának van folytatása, azonnal beszereztem, de csak nemrég estem túl az olvasáson.

     Melyik kép és melyik tükör? Melyik a hang, melyik a visszhang? Ismét film- és élet-forgatás zajlik; filmképek, életképek, vágyképek, rémképek és jelképek jobb- és baljós özöne káprázik át egymáson s ugyanígy a szerepeken-szereplőkön, írón és olvasón. Amint a tíz évvel korábban született Álomhajsza című ikertörténet (s immár azzal/azokkal is egymást trükkösen tükrözve); sodró-nyűgöző, vakító és látni tanító Tündértánc forgatagában, józan delíriumában, ihletett és ihlető bizonyosságai és bizonytalanságai közepette újólag és folytatólag a legbecsesebb és legkényesebb érték: a Szeretet számolhatatlan esélyét, lehetőségét és lehetetlenségét villantja és mérlegeli az Új Könyv is; úgymód, amint a kaleidoszkóp „anyagkészlete” mindig változatlan, ám soha egymás után kétszer azonos ábrát ki nem vet. Ami kétségtelen: érdekes is, érdemes is gyakorolni a Tündértánc-lépéseket!

     Hű, de nyakatekert fülszöveg...
Úgy éreztem, mintha én is tíz évvel később olvastam volna a második részt, ami szintén kétkötetes, és bizony nem kicsit szenvedtem vele. Az első fele befejeztével nagyon boldog hangulatba kerültem, aztán letörtem mint a bili füle, mert még mindig ott volt a második félidő... ahham, jól érzitek, nem tetszett a könyv.
Az első rész nagyon izgalmas, eseménydús és csipetnyit romantikus, de épp annyira, hogy egy férfiolvasó is kibírja. Az egész kaland filmszerűen pörgött le a szemem előtt, amit nagyon élveztem, ahogy a filmforgatós részeket is.

"Valaha, tömérdek emberöltőn át, gyűlöletes szellemlények bitorolták az éjszakákat. Felfalták, kiszürcsölték, megölték az útjukba kerülő eleveneket. Úgyszólván elpusztíthatatlanok voltak, csupán a napfény és a tűzláng bánhatott el velük. Éjjelente tömegével lepték el a Világot, annak minden zugát, szegletét. Mígnem, a közeli múltban „a négy harcos és a lány” valóra váltotta az ősi jóslatot. Az erőpróbáló kalandok között megszerzett Kék Kristály segítségével visszaadták a Világnak az élet másik felét, az éjszakát."

Mindkét világnak megvolt a bája, és nemegyszer mosolyogtam azon, hogy a fantasy és a valós világ szereplőinek élete mennyire keresztezte egymást, szinte tükörképe volt egymásnak. Úgy éreztem, erről csak én tudok, a szereplők előtt ez rejtve volt, és ez egy picit misztikus érzéssel töltött el (bezzeg a folytatásban már nekik is fura volt a sok hasonlóság, úgyhogy ez a varázs elveszett). Jó volt na. Nagyon szerettem, és máig is szeretem, ezért érthetetlenül állok a folytatás előtt, mert ez a mese nem volt jó.
A korábbi kedvencek Lilia/Kristen és Seym/Brad most nem lettek favoritok, így inkább erősen összeszorítom a szemem, és azokra a szereplőkre gondolok, akik valaha voltak.

A fantasy világ jól össze lett kuszálva, mert az első rész azzal fejeződött be, hogy Seym megcélozta szülőbirodalmát, mert zsarnok anyját leakarta szorítani a trónról. Pöpecül fel lettem csigázva, vártam a nagy csatát, meg persze azt, hogy az el is legyen húzva 700 oldalon keresztül, ehelyett Fable pár bekezdésben lerendezte a nagy meccset, kicserélte az uralkodót, mert sajna Seymnek nem kellett a trón. Ezzel nem is volt semmi bajom, bár meglepett ez a lépés, de kíváncsian vártam, mit hoznak a következő sorok, és nagyon elszontyolodtam, mert hősöm ellen egy varázsló és hét megátalkodott törpe merényletet tervezett, amit végre is hajtottak az ő és Lilia esküvőjét megelőző estén. Ám a lány a halálisten Nervhez fordult, hogy adja vissza szerelmét, aki valamilyen szinten meg is tette, de a félig nő, félig férfi testű istenség csak az alkalmat várta, hogy elragadja a daliás harcost, aki a szerencsétlen éjszaka után szellemként kísérte szerelmét, de varázserejű kardjával még így is tudott harcolni. Lilia és Seym ezután felkerekedtek, hogy gyógyírt találjanak a férfi bajára és újra élvezhessék emberi testét, de küldetésük akad, mert a férfinak rendet kell teremtenie az őt megillető királyságban. A valaha volt négy férfiból és egy lányból álló csapat kettőjükre fogyatkozott (sajnos), de nem sokáig, mert csatlakozott hozzájuk a sereg nélküli, elkeseredett vezér Kaiden, a jóslatismerő/útbaigazító Rongykobold, és egy kígyónő Rocca, aki segítséget kér a harcosoktól, hogy mentsék meg földjét a gaz gonosztól.
Útra kelésük után tényleg csak mentek mentek és mendegéltek, közben begyűjtöttek pár sárkánylovat vagy mit, olykor pedig összeverekedtek néhány tagbaszakadt ficsúrral is. Ezalatt Lilia Seymért aggódott, hogy Nerv el ne ragadja birodalmába, miközben néha azon örömködtek, hogy a férfi egy-egy varázslatos helyen testet öltött. Nem mondom, hogy nem szurkoltam nekik, hisz bírom amikor a szerelmespárok a sok szenvedés után romantikáznak, de amit ők ketten végigsiránkoztak, az már giccs volt a javából. Sokszor úgy tűnt, csak egymás testére vágynak, csak hát ott volt az átok, ami miatt nem feküdhettek össze, de jött Kaiden, aki egyszer hozzásegítette őket a beteljesüléshez. Rendes volt tőle, de néha szívritmuszavart okozott, amikor az futott át az agyamon, hogy most akkor egy lehetséges szerelmi háromszög fog lassan kibontakozni az orrom előtt. Be voltam tőle tojva, mert ki nem állhatom amikor egy csaj egyszerre több pasival is kavar, de nem tud választani. Többször hangoztattam, és még mindig hányok a lámúros háromszögektől. De Fable sem egyik, sem másik világban nem csinált ilyen buta történetvezetést, amit köszönök szépen, mert így megmaradtak a hajszálaim. Inkább koncentrált a főszereplők problémáira, ami Bradnek az első film utáni siker volt, pontosabban az elvakult rajongók és a firkászok.

"Valahogy úgy hat rám ez a hirtelen jött felkapottság, pláne a vele járó ultra macerák, mint a szülés utáni depresszió a nőkre."

Nem tudta kezelni a népszerűséget, és a vele járó hátrányokat, ami miatt veszélybe került a Kristennel való kapcsolata. De végül jóra fordult minden, csak az az út, ami odáig vezetett, hát... nemcsak hogy hosszú volt, hanem sokkal sziruposabb, mint amit eltudok viselni. Komolyan, nem bántásként, mert nagyon szeretem Fable-t, de ez a kapcsolatleírás eltúlzott volt, mondjuk a valós világban annyira nem is, viszont a fantasy vonal ó, jaj... pláne, hogy a cselekmény java a kalandos világban játszódott. Hmmm így visszagondolva annyira nem is volt olyan nagy kaland ez az újabb történet, mert néha eltévedtem a leírások tengerében, ahol minden felbukkanó szereplőt alaposan körülírt a szerző, és olyan butaságokra is hosszú bekezdést pocsékolt, mint az, hogy Kaiden egymás után hármat ásít unalmában, egyre fáradtabb, és majd' leesik a lováról. Ebbe nekem is sikerült majdnem belealudnom, ahogy a történetvezetés többi részébe is, mert sokkal több volt az unalmas rész, mint a felvillanyozó. A cselekmény ugrált, a helyszínek gyorsan váltakoztak, néha már azt sem tudtam merre járnak, kik ellen harcolnak, vagy hol szálltak meg éppen a hősök. A csaták pillanatok alatt lezajlottak, nem éreztem hogy komoly gonosz ellen harcolnának, sajnos nem izgultam értük úgy mint anno, és ez nagyon zavaró volt. Olvastam róluk, de nem éltem bele magam a csatáikba, a szerelmi vívódásokat meg igencsak untam, és sajnos a szereplőket is. Kaiden/Danon eleinte idegesített és untatott, ahogy Rongykobold is, de egyiküket a végére már sikerült megtűrnöm, amíg Rongyót megszerettem.

"– Ne szórakozz velünk, jó!? – sivalogja. – Mi már annyi mindent láttunk, hogy te már meg se pislogtatsz bennünket! Eredj, játssz Egoryval! Kornyikáljatok, bújócskázzatok, szálljatok meg valakit, mit érdekel engem!? De még egyszer ne ordíts a képembe, pláne ilyen büdös pofával! Tán dögön élsz?
– Rongyó – sóhajt Lilia. – Ő Nerv, a halálisten."

Vicces figura lett a nyavalyásból, az ő beszólásai sikerültek a legjobbra, és a végére már nem zavart annyira a rengeteg rimánkodása. Rocca jó szereplő lett volna, de úgy éreztem a legtöbbször csak lógott a levegőben. Szerettem, amikor ő, Rongyó és Kaiden vitatkoztak, de a végén a nőci vett egy balkanyart és kiszeretett a vezérből, aztán jobbján egy másikkal integetett nekik. Hirtelen lelépése a színről fura volt (ó és kicsit nehezményeztem, hogy magával a színésznővel nem is volt komolyabban foglalkozva), de ahogy ő eltűnt, pár lap múlva a filmforgatásnak is vége lett, és amikor elérkezett az újabb bemutató, örömmel kapcsoltam ki az olvasómat. Egyrészt örültem, hogy a szereplők élete szépen kikerekedett a végére, másrészt meg azért voltam boldog mert a végére értem, de legbelül sírtam, hogy az egész izgalmasnak ígérkező kaland az útra kelés után rendesen ellett cseszve.

Összesítés: még mindig rossz szájízzel emlékezem vissza erre a könyvre, mert baromi jó lett volna, tudom sokak ettől a résztől is elvannak ájulva, de nekem ez a mese abszolút nem lett kedvencem. Nem akarom teljesen lehúzni, mert a fogalmazásmód sokszor vicces volt, és ez kicsit ellensúlyozta a sok-sok nemszeretem részeket, valamint elég sokszor kalandozott el a figyelmem, és úgy olvastam, hogy az előző oldal tartalmára már nem is emlékeztem igazán. Voltak pillanatok, amiken még most is mosolygok (például amikor Rongyó szert tett Meseszép sárkánypónijára), de a történet legtöbbje ködbe burkolózott, és nem is akarom egy újraolvasással feleleveníteni.
A valós világban van egy rész, amikor a készítő- és szereplőbrigád először látja a film előzetesét/klipjét. A leírás alapján nekem is úgy elevenedtek meg a képzeletemben a képkockák, mintha egy nagyon jó trailert néznék, de ahogy a legtöbb ígéretesnek tűnő mozielőzetes után csalódom a filmben, úgy csalódtam most ebben a könyvben is.

3/10