Sylvain Reynard: Pokoli erény

     Még amikor divatba jött a nagy eromantikus dömping, akkor került a boltokba ez az újabb Twilight fanfic némi Dante Alighieri: Isteni színjáték beütésű történet, amiről vegyes értékeléseket olvastam, de engem érdekelt, pláne azért, mert ezt egy pasi írta. Nem olvasok férfiagy-szülte romantikával fűszerezett könyveket, de ennek adtam egy esélyt, és... áááá...

Sylvain Reynard

     Sylvain Reynard világhódító útjára indult bestsellere felejthetetlen történet egy férfi megváltásáról és egy fiatal nő szexuális ébredéséről.

Gabriel Emerson professzor nappal Danténak, éjszaka pedig a csábítás művészetének a specialistája. Mivel biztos benne, hogy már elnyerte a helyét a Pokol alsóbb bugyraiban, régen lemondott a megváltásról, s értelmetlennek találja, hogy megfossza magát az élet örömteli bűneitől. És hogy minden vágyát kielégítse, beveti közismerten jó megjelenését és kifinomult csáberejét. Ám amikor a hallgatói között feltűnik az okos, csinos és ártatlan Julia Mitchell, akinek fájdalmasan ismerős angyalszemei vannak, minden korábbi cinikus meggyőződése megkérdőjeleződik.
A lány titokzatos bája, visszahúzódó szépsége és veleszületett jósága a végletekig bosszantja a férfi öntelt énjét, ugyanakkor mérhetetlen vonzalmat is ébreszt benne. Pedig jól tudja, hogy számára Julia tiltott gyümölcs. A lány iránti vonzódása és kettejük rejtélyes kapcsolata azonban nemcsak a karrierjét veszélyezteti, hanem olyan útra tereli, ahol elkerülhetetlen a múlt és a jelen összecsapása.

     Oh, micsoda reklám... ez aztán a csábító fülszöveg. Annak rendje módja szerint jól felpumpált, mint egy lufi, ami (a sztori elolvasása után) jó nagyot robbant... a képembe... és fájt.
Mikor tanulom már meg, hogy hagyjak fel ezekkel a rémes szerelmi csodákkal, és inkább merüljek el a történelmi romantikusokban (például) amibe olyan jól sikerült belecsippentenem, de nem, nekem kellenek ezek a szenvedős limonádék.

Tudjátok, már baromira unom, hogy a mai napig még mindig a szürke könyveket cincálják. Ha valaki valami rossz eromantikus kategóriájú könyvet olvas, akkor mások a válaszukban egyből bedobják a Fifty könyveket hogy azok milyen baromságok... meg úgy általában nem sok dicsérő mondatot látok róluk (megértem a negatív kommentelőket, mert van abban igazság amit mondanak, csak már unalmas a sok szapulás). Na de miért hozom fel... mert amit még ennél is jobban utálok az az, amikor egy szerző fogja az említett sorozat két főkarakterét, egy kicsit átgyúrja, és bedobja a saját történetébe... ez is uncsi már. Arról meg inkább ne is beszéljünk, amikor szex közben mélyen egymás szemébe nézve a másik nevét kiabálják, miközben a csúcsra érnek - ezt a klisét ideje lenne elfelejteni a szerzőknek). Sőt, ha még olyan nevetséges Ana karikatúrát csinál a női főszereplőjéből, mint amilyenre Julia sikerült. Mfh...

A fülszövegben minden lényeges infót elolvashattatok, a többiért lapozzátok fel a könyvet, ha van elég szabadidőtök, no meg kedvetek ehhez a nevetséges agyrémhez. A sztori a jól ismert egy kaptafára készültek közül való, gazdag pasival és szegény lánnyal, múltbeli titkokkal, érzelmekkel, meg ami giccs és túlzás.
A szereplők pfú, ellenszenvesek. Gabriel Emerson, a dúsgazdag prof, aki hatalmas vagyon birtokosa, imádja a művészetet és Dante-specialáista, valaha jól ismerte mi a szegénység, de akinek nem jut olyan életszínvonal mint neki, akkor jobbra-balra húzogatja a száját, és úgy viselkedik, mint egy beképzelt majom. Nem bírtam a karaktert, egyetlen pillanatra sem sikerült lehengerelnie, idegesítőbb volt, mint Gideon Cross vagy Ethan Blackstone.

"Nemcsak egy óriási seggfej és egy nagyképű idióta volt, hanem egy civilizálatlan tuskó is."

Vártam tőle a nagy pálfordulást, ami egy felismerés után meg is történt, de még milyen! Tuskóból nyálgéppé léptette elő magát, ami olyan mértékben volt valótlan, hogy csak na. Nem is tudom eldönteni, melyik arca volt bosszantóbb... egyezzünk ki egy döntetlenben. Nagyon nem bírtam őt, de a csajszereplőt, Juliát sem. Az a lány... uhh... két lábon járó szerencsétlenség, folyton harapdálja az alsó ajkát, és vanília illata van! Ezektől a Fifty utalásoktól már röhögnöm kellett (oké-oké, minden második ilyesfajta könyvben pont ilyen nyomi a főhősnő, de én normális csajokról akarok olvasni). Ja, majdnem elfelejtettem, hogy mindenben nagyon cuki a csibe,

"Julia annyira aranyos volt mindenben, még abban is, ahogy korgott a hasa."

és róla kellene ábrázolni az ártatlanság szobrát.

"– Remélem, megbocsátasz, amiért nincs meg a különleges szókincsem ahhoz, hogy megértsem, amit mondani akarsz.
– Úgy próbálom elmagyarázni, hogy az abszolút elkerülhetetlennél jobban ne szennyezzem az ártatlanságod."

Ártatlanság mi? Ez a lányka egy időben többször fogott azt, mint kilincset.

Nem vagyok művészet ellenes, dehogy, én szeretem a művészetet, és ebben a könyvben nem is volt belőle hiány, az író sok-sok utalással és szimbólummal egészítette ki a saját művét, továbbá egy csomó olasz idézetet olvashattam, és még a kedvem is meghozta az Isteni színjátékhoz, de az említett idézetek nagyon nem érdekeltek, pláne, hogy nem is értettem őket (e-bookban olvastam, nem volt a lábjegyzetben fordítás). A történet uncsi volt, a szereplőktől frászt kaptam, akkor meg kérdezhetnétek, hogy miért olvastam végig. Mert még mindig tartom azon jó szokásomat, hogy könyvet nem hagyok félbe, pedig néha ez is feladta a leckét, de hogy jót is mondjak, a főhősök titkai nagyon érdekeltek, és azért elismerem, olvasmányos is volt. Na de a titkok. Gabrielé hatásos volt, egy része megrázott, de Julia piszokfoltja rettentő gyorsan le lett rendezve, megoldva meg minden, amit ellehetett volna nyújtani egy kicsit, de az íróúr is beleesett abba a hibába amibe olyan sok más szerző belegyalogol, méghozzá hogy a főszereplőit jelképes nászútra küldi, ahol kedvükre enyeleghetnek.

"Meghozta a döntést, amikor a férfi kérte, hogy adja oda a kezét, és ő gondolkodás nélkül megtette. Amikor Gabriel megérintette, tudta, hogy a férfi az övé. Végtére is Gabriel mindig ott volt az árnyékban, mint egy szellem, aki nem tűnik el. És most a szellem úgy döntött, hogy akarja őt."

Gabriel és Julia émelyítőek voltak, és amikor végre a csaj már nem volt tovább a prof diákja, és nyugodtan együtt lehettek, izgatottan vártam az első közös együttlétüket. Mit mondjak, nem ilyen kis semmilyen nyomiságra számítottam. Persze nem is olyan leírásra amiben a szereplők jól összekoszolják a lepedőt, de tartalmasabbra, mert amit Reynard lefestett, az nekem elég hiányos volt. Nem hiszem, hogy ennek a pasinak nem lenne képzelőereje.

Összesítés: pokolian csalódtam ebben a könyvben. Tudtam, hogy nem fogok semmi újat kapni, de azt még álmomban sem gondoltam, hogy Gabriel ilyen gyökér és nyálas. Julia meg sem lepett, csak az, ahogy Emerson legtöbbször kezelte. A történet nagyon hosszú, és másról sem szól, csak a két főszereplőről, ami kár, mert például ott volt Christa, a prof másik diákja, akiben megvolt a lehetőség, hogy jó kis súrlódásokat zavarjon le Juliával, de Reynard inkább koncentrált a szerelmespárjára. Bezzeg a másik tanonccal, azzal a Paul-al elég sokat foglalkozott feleslegesen az író... milyen kár, hogy nem a lehetőségekkel teli mellékszereplőt helyezte egy kicsit előtérbe.

4/10