Az ember idővel változik és ez az olvasási szokásaira is érvényes. Kezdő könyvmolyként nem kerestem a háborús történeteket, mert ugyan ki akarna emlékezni, elmélkedni a régi, harc és könnyterhes időkről, viszont a múltunk a mienk, és jó vele tisztában lenni, tájékozottnak lenni. Aztán a sors úgy hozta, hogy egyre több történelmi regény, fikció került a kezembe - köztük Ruta Sepetys történetei -, amik miatt most már megbecsülöm a történelmi zsánert. Ezért is, valamint a könyvmolyságról szóló idézetei miatt döntöttem nemrég Kristin Harmel Elveszett nevek könyve című köteténél, amit a Maxim kiadónak köszönhetően nemrég el is olvashattam.
Kiadói sorozat: Mont Blanc válogatás
Műfaj: történelmi
Oldalszám: 400
Eredeti cím: The Book of Lost Names
Kötés: puhatáblás
Fordító: Stier Ágnes
Megjelenés: 2023 (eredeti megjelenés: 2020)
ISBN: 9789634995753
Érdekel? IDE kattintva megrendelheted!
Eva Traube Abrams, egy fél lábbal már nyugdíjban lévő floridai könyvtáros épp könyveket rak a helyükre, amikor a szeme megakad egy fényképen a New York Timesban. Ledermed; egy olyan könyv szerepel a képen, amit több mint hatvan éve nem látott. Egy olyan könyv, amelyben ráismer az Elveszett nevek könyvére.
A hozzá tartozó cikk arról szól, hogy a nácik Európa szerte kifosztották a könyvtárakat a II. világháború idején – erre Eva is jól emlékszik – és a kutatásról, hogy a köteteket visszajuttassák azokhoz, akiktől réges-rég elvették azokat. A képen szereplő könyv – egy 18. századi vallásos szöveg, amiről azt hitték, hogy elvitték Franciaországból a háború idején – az egyik legérdekesebb eset. Most a berlini Zentral- und Landesbibliothekben található, és tartalmaz valamiféle kódot, de a kutatók nem tudják, honnan került oda, sem azt, hogy mit jelent. Csak Eva tudja a választ, de vajon van ereje visszatérni a régi emlékekhez?
1942-ben, még egyetemistaként, Eva kénytelen volt elmenekülni Párizsból és a Szabad zóna egyik hegyi kisvárosában menedéket találni, ahol elkezd személyi okmányokat hamisítani zsidó gyerekek számára, akik a semleges Svájcba menekülnek. De az emberek eltörlésének ára van, és a titokzatos, jóképű hamisítóval, Rémyvel együtt Eva úgy dönt, hogy ki kell találnia, hogyan őrizze meg azoknak a gyerekeknek a valódi nevét, akik túl kicsik ahhoz, hogy emlékezzenek rá, kicsodák is valójában. Az Elveszett nevek könyvében vezetett feljegyzéseik még fontosabbá válnak, amikor az ellenálló-sejtet, amelynek dolgoznak, elárulják, és Rémynek nyoma veszik.
 |
| Kristin Harmel |
Történetünk eleinte E/1 narrálást kapott, ahol a jelenben vagyunk és egy újságot vizslatunk a Winter Park Közkönyvtárban idős főhősnőnkkel, aki az egyik cikkhez csatolt képen felismeri rég elveszett, különleges könyvét, amit vissza szeretne kapni. A következő fejezet visszarepít a múltba, 1942 nyarába, Párizsba, ahol a német katonák járják a város utcáit, a zsidóságot pedig a ruhájukra varrott Dávid-csillaggal bélyegzik meg. Ebben az időszakban ismerjük meg Evát és szüleit, akiknek csakhamar azzal kell szembesülniük, hogy a zsidó származásuk miatt nem csak megrovó pillantásokkal kell számolniuk, hanem a hatóság halálos, elhurcolásra felszólító listájával is. A kis családnak ezért mihamarabb menekülnie kell a kihipózott Párizsból, és amikor két főre fogyatkoznak, akkor válik számukra is igazán komolyra a dolog. Egy kis segítséggel, Eva rajztudásával és találékonyságával el is indulnak az ismeretlenbe, majd mikor úgy tűnik biztonságos helyre érkeztek, hamar felváltja a megnyugvást a bizonytalanság.
"Az apja megtanította a lányt az olvasás szeretetére, ami az egyik legnagyszerűbb ajándék, amit egy szülő a gyermekének adhat, és ezzel kitárta előtte a világot.""A németek legalább annyira félelemmel uralkodnak, mint a fegyvereikkel. Ha meghunyászkodunk, valahányszor elterjed egy hamis hír, ők nyernek, nem igaz? Elveszik a biztonságérzetünket, a jólétünket. Azt pedig nem engedem."
De ez a bizonytalanság a félelemből indul, ami érthető. Szereplőink új helyen vannak, körülveszi őket néhány gyanakvó tekintet, majd Eva olyan lehetőséget kap, amiből megszületik az Elveszett nevek könyve, és egy olyan háborús történet, ami nem a frontra vagy az embertelenség fertőjébe, a haláltáborba vezet. Az írónő inkább a II. világháború azon szeletével ismertetett meg, amiben az elnyűtt, utcai ruhában dolgozó hősök művészetükkel és ravasz észjárásukkal mentettek meg sok-sok életet az értelmetlen pusztulástól.
"Mit mondogatott neked régen az apád? Hogy Isten adományozta neked a művészi készségeket. Nos, most esélyed van használni ezt az adományt."
"Maga is olyan, aki magára talál a könyvlapok között (...) - Valaki, aki a tükörképét látja a szavakban."
Az írónő logikáját szerettem, és tetszett, hogy más nézőpontból közelítette meg a háborút. Békés helyet adott, de mindez csupán illúzió volt mégis, mert a nyomást, a vészterhes időt ugyanúgy érezték a szereplők is, mint azok, akik a front közelében vagy a németekkel dugig megpakolt helyeken próbáltak élni. A mindennapos gyomorgörcs, az óvatos kommunikáció, a félelem a szeretett személy elhurcolásától számomra is ismerős... túl ismerős. Ezért átéreztem a karakterekben dúló érzelmeket, de azt hozzátenném, természetesen az ő talpuk alatt jobban égett a talaj. Veszélyes játszmát játszottak hamisítóként, de ezzel új esélyt adtak egy csomó személynek az életre. Az ő életük viszont sokszor veszélybe került, és nem mindig testileg, sokkal inkább érzelmileg.
"(...) - Sokat kockáztatott, hogy segítsen nekünk. Miért?Evát meglepte a váratlan kérdés, de azért végiggondolta.- Mert egyik sem érdemli azt, ami velük történik. Ha segítek nekik, úgy érzem, hogy kis fényt hozhatok a világba, még a nagy sötétség közepette is.""Azt hiszed, jobb vagy, mint ahonnan jöttél, de nem futhatsz el az elől, hogy ki vagy.- Nem is próbálok!- Jaj, Eva, azóta menekülsz, hogy ideértünk!"
"Nem ítélhetsz meg egy embert a nyelve vagy a származási helye alapján; bár úgy tűnik, minden generáció ragaszkodik hozzá, hogy maga tanulja meg a leckét."
Az írónő nagy hangsúlyt fektetett a szereplők érzelmeire, amiből volt baráti, szerelmes, de anya-lánya viszony is. Utóbbi pedig sokszor kiverte nálam a biztosítékot, mert sem olvasóként, sem lányként és anyaként sem tudtam megérteni a történteket. Én éreztem büszkeséget egy édesanya helyett, aki csupán vádakkal fröcsögte tele a sorokat. Próbáltam megérteni a kétségbeesését, de nem ment, és még csak azt sem tudom rá mondani, hogy így volt hiteles, mert nekem inkább bántó volt. Eva személyiségét, tetteit és vívódásait már sokkal inkább a magaménak éreztem, szerintem őt alkotta meg az írónő a leginkább összetettre. A társa, Rémy pedig egy tökéletes partner volt számára mindenben, akit szívesen láttam volna sokkal több fejezetben, annyira belopta magát a szívembe közvetlenségével, talpraesett, huncut, megnyerő személyiségével.
"- Ani I'dodi v'Dodi li! - suttogta Eva.- Ez mit jelent?- Héberül így hangzik, hogy „Szerelmesem enyém, s én az övé.” "
A történet karakterekben erős volt ugyan, de cselekményvezetés szempontjából hagyott maga után némi kívánnivalót. Az eleje izgalmas volt és nem engedett pislogni, aztán megrekedt a mikromnyi biztonságban, a megrázó részleteket pedig egyetlen egy kivétellel, pár mondatban csak odabökte a szemem elé. Ez elvette tőlem azt, hogy átérezzem a tragédiákat, számomra inkább elbagatelizálta a fontos történéseket, mint sokkolt volna. Igaz voltak meglepő fordulatok, de addigra annyira eltompultam a rosszul tolmácsolt csattanók miatt, hogy nem tudtam úgy átérezni a történéseket, mint szerettem volna. Amire az összecsapott vég is rátett egy kicsit.
"- Régen úgy gondoltam, az emlékek kevésbé fájdalmasak, ha az ember magában tartja azokat. De azt hiszem, ez talán nem igaz. Most azt hiszem, a fájdalom veszít az erejéből, ha megosztjuk."
Összesítés: Kristin Harmel érdekes II. világháborús történetalappal dolgozott, amikor menekülni vágyó főhősnőjét olyan megmentővé avanzsálta, aki rajztudásával segített embertársainak a túlélésben. Vele és más karakterekkel igazi csemege volt a stáblista, sok kedves és kivételes szereplőt ismerhettem meg, viszont a cselekményvezetés elveszett a szürke hétköznapok sűrűjében, amin az esetleges adrenalindúsabb fejezetek sem tudtak mindig javítani. Emiatt sokszor elveszett az érdeklődésem, monoton olvasásnak éltem meg a könyv nagy részét, amin a két idősíkon való történetmesélés sem segített igazán. Sőt, nekem a jelen fejezetei annyira nem is voltak meghatározóak, a múltban "jobban éreztem magam". Ott több csattanó ért, jobban hatott rám érzelmileg, igaz nem mindig pozitívan. Megérintett a sok veszteség, csak a tálalást találtam gyérnek, aminek meg kellett volna viselni, az nem mindig tudott, mert az írónő inkább gyorsan szerette volna a tudomásomra hozni a negatív történéseket, majd váltott másra, hogy az előzőt még felfogni se tudjam igazán. Adott persze vígaszt is, szép és megható jeleneteket, de a végét az én szájízem szerint túl gyorsan lezárta. Ettől függetlenül a könyv olvasmányos volt, szép tempóban haladtam vele, a szereplők szimpatikusak voltak, ahogy a történet is tetszett, csak az arányos cselekményvezetést és a kidolgozottabb jeleneteket hiányoltam.
Régi pontrendszerem szerint ez a regény nekem 7 pontot ér, de az még nálam becsúszik egy aránylag jó mezőbe, úgyhogy a könyv pozitívumaira koncentrálva ezt a történetet a műfaj kedvelőinek mégis
AJÁNLOM
A könyvet köszönöm a Maxim kiadónak!
"- Milyen kellemes lehet (...), - ha kérdések kísértenek és nem szellemek.""Nem érti, mit jelent olyan szenvedélyesen szeretni a könyveket, hogy meghalnál nélkülük, egyszerűen nem lélegeznél, nem léteznél többé.""... amikor az ember egy kényelmes védőburokba bújik, a vártnál nehezebb felállni, és azt mondani: "emberek, igazából ez vagyok én.""- A szavadat kell adnod! Nem élhetem túl, ha nem hiszek benne, hogy te is megteszel mindent ugyanezért.""A féltékenység és a kapzsiság árulóvá tehet egy szomszédot?""Ha könyvekről van szó, minél pikánsabb, annál jobb, nem gondolja?""A könyvek között, bárhol legyenek is a világon, mindig otthon érezte magát.""A kegyetlen időkben elesett embereket elfelejteni vétek, még ha nem is tudjuk a nevüket, érdemes rájuk gondolnunk, egyperces néma csenddel adóznunk nekik.""– […] A bordélyok arra is jók, hogy titkokat halljunk. Nem egy német fecseg ki valamit, amit nem kellene, amikor a legsebezhetőbb.– Szóval azt mondod, a nők francia kémek is? Hazafiasan hanyatt fekszenek az istenért és az országért?Rémyből kitört a nevetés.– Talán igen. Sokan állnak ellen a maguk módján. Vigyázz, ne becsülj alá senkit!""Eva el sem tudta képzelni, hogyan játssza el a francia rendőrség előtt, hogy ez az egész rendben van. Maguk az őrök hogyan hitethetik el ezt magukkal? Tucatnyi rendőr sétálgatott itt, még többen a tornyokban a fejük felett, és egyikükön sem látszott, hogy undorodna, vagy egyáltalán zavarná ez az atrocitás. Lehetnek mind ennyire gonoszak? Vagy találtak magukban egy kapcsolót, ami lehetővé tette, hogy kikapcsolják a civilizáltságot? És amikor este hazamennek a feleségükhöz, egyszerűen visszakapcsolják, és újra emberré válnak?""… azon tűnődtem, vajon leszek-e még valaha önmagam. De íme, évtizedekkel később még mindig fogalmam sincs róla, hogy mit kellene éreznem. Egyáltalán ki vagyok? A diáklány? A hamisító? A kötelességtudó feleség, akinek nincs múltja? A fáradt öreg könyvtáros, akinek látnia kellene a figyelmeztető jeleket és nyugdíjba vonulnia? Talán egyik sem vagyok, talán mindegyik.""Eva épp egy hároméves kislány születési anyakönyvének közepén tartott, aki nem sokkal azután született, hogy Németország megtámadta Lengyelországot; soha nem ismert háború nélküli világot.""– A hamis remény nem vigasz, Joseph – tiltakozott Eva.A férfi közelebb lépett, és gyengéden megsimogatta az arcát; a hüvelykujja durva volt és hideg.– Nem értek egyet – felelte halkan. – Mind úgy teszünk, mintha azok lennénk, amik nem vagyunk, igaz? […] – Ilyen időkben szerintem máshogy nem tudunk együtt élni önmagunkkal.""Csak te tudod, milyen a kapcsolatod Istennel, és soha, senkinek ne hagyd, hogy ezt elvegye tőled!""Lehetséges az újrakezdés, ha nem maradt semmid?""... Anne nem sokkal újév után fejezte be a könyvet, és azóta is arról beszélt. Minden reményét az elképzelt varázslatba helyezte, ami megmutatta egy kislánynak egy Kansas nevű helyről az utat vissza az életbe.- De ott voltak, Mademoiselle Moreau. Végig ott voltak és aggódtak miatta. És amikor Dorothée hazatért, újra egy család lettek.- Igen - helyeselt ismét Eva. Mély lélegzetet vett. - De, Anne, drága kislányom, ez nem Óz.- Tudom, Mademoiselle Moreau - vágta rá Anne azonnal. - De elképzelhetjük, igaz?""... amikor a legsötétebbnek tűnnek a dolgok, akkor is van remény.""... felismert egy rokonlelket, egy másik álmodozót, aki beleszeretett a könyvekbe, és megtalálta magát bennük.""Nem lenne bátrabb dolog a szívét követni, kockáztatva, hogy csalódást okoz a szüleinek? Vagy az a bátrabb, ha hátat fordít annak, akit tilos szeretnie, hogy megőrizhesse a történelmet, amit elvesznek a népétől? Egyik megoldás sem tűnt helyes válasznak.""... jó olyanokat találni sötétség idején, akikben megbízhatunk.""... abban tévedsz, hogy egyedül vagy. Itt vagyok.- Te a saját világodban vagy, Eva, és nekem ott nincsen hely.""Bármi is történt, az ő veszteségük a mi nyereségünk.""Ha egyszer beleszerettél a könyvekbe, a jelenlétükben bárhol otthon érezheted magad, még ott is, ahová nem kellene tartoznod.""A németek már annyi mindent elvettek annyi embertől. Meg kell mentenünk, akit tudunk, mert nem tudtuk megmenteni azokat akiket szerettünk.""Isten melletted is ott lesz, Eva, történjék bármi. Csak legyen hited!""- Két bátyám van, akik megtanították, hogy ha füllentek, nyissam tágra a szemem, hogy hihető legyen.""A veszteség örökre bevésődik a gyerekbe, mint egy tetoválás; idővel elhalványul, de sosem tűnik el."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése