Marton Emma: Még nem mehetünk haza

     Könyvfesztivál környékén én és az egyik ismerősöm kaptunk a Mogul Kiadótól egy könyvcsomagot. A pakkban voltak olyan címek amiket személyre szólóan válogattak össze számunkra, viszont volt néhány olyan regény, amit egymás közt kellett elosztanunk. Akkor akadt meg a szemem Marton Emma Még nem mehetünk haza című kötetén.

A borító, és az, hogy 2. világháború ihlette történet, egyből felkeltette az érdeklődésemet. Bár igaz, hogy a jelen helyzetben a hátam közepére sem kívánom a háborús történeteket, ez valahogy csalogatott, így a választásom néhány másik könyv mellett erre esett, amit pár nappal ezelőtt le is vettem a polcról, hogy egy tea társaságában elmerülhessek benne.

Kiadó: Mogul

Műfaj : történelmi fikció

Oldalszám: 284

Kötés: puhatáblás 

Megjelenés: 2022

ISBN: 9786155668760

Megrendelem

     A normandiai partraszállás másnapján Heinz, az újonc katona kénytelen ráébredni arra, hogy Mirabel, a németjuhász az egyetlen életben maradt barátja. Ő maga is épphogy túlélte az ütközetet, de felettesei máris újabb kihívás elé állítják: fel kell kutatnia egy eltűnt bajtársát, mielőtt az az ellenség kezére kerülne. Miközben egyedül bolyong a lebombázott szellemvárosokban, megtapasztal emberséget és embertelenséget egyaránt, és az egykori megszálló katonából üldözötté válik.

Bár Heinz nem érti, miért olyan fontos ebben a káoszban megtalálnia egy közönséges katonát, bármit megtenne küldetése sikeréért, mert hiszi: utána végre hazamehet. Az ellenség azonban egyre közelebb jár, ő pedig hamarosan rádöbben, milyen lehetetlen parancsot is kell végrehajtania…

MEGRÁZÓ – ELGONDOLKODTATÓ – DRÁMAI

Marton Emma

     A könyv vékonyka, de jól beleillik az ember kezébe, fogása kellemes, számomra a betüméret is megfelelő volt. 

Az már az első oldaltól világossá vált, hogy az olvasás tempójával sem lesz probléma, mert Marton Emma írói stílusa jó, olvasmányos, a szöveg pedig gördülékeny. 

A kezdet in medias res, főhősünk szemszögén keresztül ismerjük meg a történetet, aki nyakig benne van a háborúban. Többedmagával egy hevenyészett lövészárokban tengődik, társa a bajban pedig Mirabel nevű kutyája, akit az idő előrehaladtával nyugodtan mondhat a magáénak.

"A kutyák túlélési ösztöne ámulatba ejt, és tudom, hogy ha ki akarom húzni még egy darabig, jó lesz követnem a példáját."

"Épp csak túléltem az ütközetet, erre újra a halálba küldenének." 

Egyébként a történetbe a fülszöveg tökéletesen bevezet. A Birodalom egyik katonájának, Heinznek, az őt és csapatát ért támadás után esélye sincs összeszedni magát, máris új feladatot bíznak rá: meg kell keresnie az egyik dezertőrüket, segítségül pedig az egyik társát kapja maga mellé, aki mellett nem érzi magát biztonságban, és erre alapos oka van.

"A nap végleg lenyugszik a látóhatáron, és a növekvő árnyak eltakarják a világot a szemem elől. Félelem mardos a szögesdróton túl lappangó esti sötétségtől, a környéket beborító csendtől és Amon mosolyától."

Heinz hamar elszakad kirendelt társától, ezt követően pedig még kalandosabb út veszi számára kezdetét. Kalandos, hah, lehet ilyet mondani? A háború sosem kaland, olyan mint a futóhomok, ha egyszer belekerülsz, lassan elnyel. Ha nem az életed, akkor mentálisan készít ki. Heinzt pedig a háború okozta démoni pusztítás sorozatos sokként éri, még ha nem is mer az érzelmeknek utat engedni. Mindig vívódik, nem engedi hogy a háború súlya teljesen letaglózza, visszafojtja a könnyeit és a küldetésre koncentrál, kapaszkodik ebbe a bizonyos biztos pontba egy olyan világban, amiben már semmi sem biztos: ahol a táj bonbánként változik, ahol az ember az egyik pillanatban még él, a másikban pedig akár húsköddé válik. 

"Ennyi halál bőven elég volt. Aki teheti, menjen haza.

Milyen egyszerűen hangzik... Annyira szeretnék hinni abban, hogy bármikor foghatom magam és hazaindulhatok. De mi lesz akkor a kötelességeimmel? A paranccsal, amivel megbíztak? Vagy Mirabellel, akit elhagytam? "

Mégis akad ebben a bizonytalan helyzetben valaki, ami napsugarat jelent a számára, mégpedig a németjuhász Mirabel. De küldetése során még az ő társaságát sem élvezheti. Sokkal inkább az ellenséges szövetségi csapatok közeledtének hírével kell megbirkóznia, miközben lépten nyomon arra kényszerül, hogy visszaemlékezzen arra a napra, amelyen elveszítette a barátait, ártatlan ifjúságát, bizalmát a társaiban, és csak a háború okozta sebek maradnak számára, meg az a kis szalmaszál amit reménynek csúfolnak, hogy talán egy napon hazamehet.

"Már egybefolynak a napok. Minden alkalommal borzasztó a zaj, amikor légiriadót fújnak, és azt hiszem, itt a vég..." 

A regény felépítését csak dícsérni tudom. A jelen és a múlt fejezetei gyakran váltogatják egymást, de így engedett a történet egy kis levegőhöz, mert a jelenben olvasottak gyötrelemmel, félelemmel, fásultsággal, ugyanakkor bátorsággal teliek voltak, amit az ösztönös életszeretet táplált, amíg a visszaemlékezős jelenetek fele abból az időből származott, ami könnyedebb hangvételű, Heinz csapatba való beilleszkedéséről és baráti társaságáról szólt. 

"Mindenkinek kellenek olyan barátok, akik felráznak, ha a kétségbeesés mély szakadéka előtt egyensúlyozol."

Mindegyik fejezet meghatározó volt és mind nagyon illett a történethez, egyiket sem tartottam feleslegesnek. Viszont van valami, amit annak érzek, az pedig a háború. Igen, ez egy háborús történet, de ha belegondolunk, milyen borzalmas az, hogy ez a földi pokol, amit háborúnak nevezünk létezik, és embereket ilhetnek szívfacsaró történetekre. Maga a regény is megemlíti azt, hogy ez az egész ördögi cirkusz nagyemberek játszmája a nép rovására, és én erre csak bőszen bólogatni tudtam. Mert a világ legnagyobb baromsága a háború. Nem fér a fejembe, miért kell ezt folyton átélnie az emberiségnek. Mindig kell, hogy legyen néhány istenkomplexusos diktátor, aki be akar kerülni a történelemkönyvekbe? Azzal jobb lesz neki? Mert az fene nagy parasztvakítás, hogy csak a nép érdekeit nézi. Francokat. Inkább a gőg, és az ásványkincsekben gazdag földdarab a lényeg. Így is kevés évszámot ér el egy emberi élet. Száz évet sem. Annyira felesleges minden habzószájjal szajkózott a szabadságért, a népért skandálás, miközben a háttérben inkább az visszhangzik, hogy a hatalomért, a pénzért, a presztizsért... emberéletek árán is. Mert az, aki túl is éli ezt a hatalomjátékot, elveszít magából egy jó darabot. A szívéből, a lelkéből, mert eltűnik a nyugalom, semmissé válik az otthon, vagy soha többet nem látja a szerettét. Gyermekeket foszt meg szülőtől, biztonságtól, reményteli jövőképtől, bár ők még sokszor rugalmasak, de ki ne rezzenne össze egy légiriadótól? A világ egyik legbrutálisabb hangjától? Amikor először hallottam, teljesen összezavarodtam, sokkal közelebbinek éreztem a háborút, mint az első napnál a híreket hallgatva. A rettegés, a most mit csináljak, szaladjak a pincébe? mit vigyek magammal? gondolatok bénítóak. Aztán valahogy a sokadik után belefásul az ember és belekerül egy végtelen időhurokba, ahol a napok, hónapok összemosódnak, és alig kap levegőt, nem él igazán, csak létezik. 

"A fegyverropogástól szinte megsüketülök. 

Fogalmam sincs, hogyan mondhatnám el mindezt Arturnak. Ez egyáltalán nem hasonlít ahhoz a háborúsdihoz, amit mi játszunk. Ennek a csatának nem akkor van vége, ha kimerülünk és megszakítjuk a tízóraival. Ennek senki sem látja a végét; akkor is tart majd, ha leszáll az este. A mese eltűnt belőle."

Amikor egy-egy történetnél azt olvasom, hogy xy karakter egy döbbent pillanat után végre kiengedi a levegőt, miközben észre sem vette hogy addig bent tartotta, mindig forgatom a szemem. De most már megértettem ezt az állapotot. Mert lassan egy éve úgy érzem magam, mint aki sekély vízben fekszik, és csak az orrom van kint belőle, hogy aprókat lélegezhessek. Közben a mellkasomon érzem a nyomást, és várom a pillanatot, hogy végre fellélegezhessek. Heinz is így lehetett vele. Nem mert igazán reménykedni, de valahol a szíve mélyén ott volt az az icipici pozitivitás, hogy az egész borzalomnak egyszer vége szakadhat és végre hazamehet, élhet. 

"A lelkem ezerszer jobban belefáradt a háborúba, mint amennyi sebet a testem szerzett." 

Összesítés: Marton Emma kiváló munkát végzett, olyan történetet rakott le az asztalra, ami méltó helyet foglal el a zsáner nagyjai között. Története megrázó, tele van iszonytató jelenettel, mégsem tudtam levenni a sorokról a szemem. Filmszerűen lörgött előttem a cselekmény, és fájt átélnem. Folyamatosan kerestem a sorok közt a reményt, de csak sárba taposott üres töltényhüvelyeket találtam, felesleges pusztítást és értelmetlen pusztulást. Mindent áthatott a halál és a veszteség, mégis egy felejthetetlen olvasmányt tudhatok magaménak, mert minden rossz ellenére volt benne bátorság, kitartás, barátság, hűség és szeretet - szeretet felebarát és egy kutya iránt, a remény iránt, hogy a bombák okozta füst végleg elillan, és ismét láthatóvá válik a bárányfelhős kék ég. 

AJÁNLOM 

A könyvet köszönöm a Mogul Kiadónak!

"... semmi kedvem a lövészárokban kuksolva a saját démonjaimmal is megküzdeni." 

"Alig pár óra telt el, mégis rengeteg dolgot vesztettem el. A kártya partit, a kutyámat, Tobias kabátját, a bizalmamat Amonban, a hidegvéremet és további értékes perceket az életemből..." 

"A látszatott fenn kell tartani, hinni a nagy egységben, a végső győzelemben... a többi meg magánügy."