Első pillantásra belezúgtam az Éjféli iskolák csodás borítójába. A gyönyörűség és a borzalom találkozásának ígéretét látom rajta, amit reméltem, a lapokon szereplő történetekben is megtalálok.
 |
| Veres Attila |
A tizenöt novellát tartamazó kötetben nagyon bíztam. Ritkán olvasok horrort, de ehhez kedvet kaptam. Nem fogok végigmenni minden egyes novellán, mert nem lenne értelme, a többség sajnos nem igazán fogott meg.
Túl sok bizalmat szavaztam ennek a könyvnek. Reméltem, hogy a megnyerő külcsín mellett a belbecs is ugyanúgy tetszeni fog. De már az első novella kellemetlen érzést nyújtott, ami kisértetiesen hasonlított egy régen látott filmhez (Mély harapás). Ez a koppintás rosszulesett. Viszont a további történetek könnyen csúsztak, érdekesek és borzongatóak voltak, épp ahogy vártam. Észre se vettem, máris elolvastam száz oldalt, tovább is szerettem volna még, de hajnali egy is elmúlt, vonakodva, de félretettem a könyvet. Aztán szép lassan elmúlt a borzongás, a történeteknek kezdett se füle se farka lenni, néhány ott lett vége ahol kezdett érdekessé válni. Közben jöttek a szépirodalmian megfogalmazott sorok filozófikus gondolatokkal megspékelve, én pedig szép lassan elvesztettem az érdeklődésemet. Nem vagyok a szépirodalom ellensége, szeretem a szépen, igényesen megfogalmazott sorokat, pláne ha még elgondolkodtató a szöveg mondanivalója. De itt nálam valami nagyon félrecsúszott. Volt, hogy három-négy oldal után bealudtam. Eddig ez egyszer fordult elő könyvmolyságom alatt. Az a sztori pedig helyenként piszok unalmas is volt. De itt, az utolsó novella nagyon tetszett, az író érdekes szempontból írta le azt a rövid történetet, így nem mondtam búcsút annyira rossz szájízzel a kötetnek.
Tizenötből három novella maradt számomra igazán emlékezetes (a Nem elevenszülő, Szorozva nullával és a Varjakkal teli ég, aztán semmi), de mellettük az a részlet is, hogy a történetek így vagy úgy, de összekapcsolódtak. Sőt, némelyik novella az író első kötetével is.
5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése