Leda D'Rasi: A Dög

     Igyekszem nagyon vigyázni a könyveimre. Nem fogdosom össze-vissza a borítókat, gyengéden nyitom ki őket, hogy a gerinc alig hajoljon meg, meg egyéb óvatoskodások. Viszont ezt a könyvet nem kíméltem: babaetetés közepette egy kézzel próbáltam megtartani és úgy is lapozni, adtam a gerincnek is, hajlott szegény könyv, és ó jaj, véletlenül születtek szamárfülek is. Annyira olvastam az eseményeket, hogy nem foglalkoztam holmi finomkodással. Aztán persze igyekeztem rendbe szedni szegény regényt, már alig látszik rajta a vadul-olvasás. Kérdezhetnétek, milyen történet váltott ki belőlem ilyen könyvállatot - olvassátok el a teljes bejegyzést, és megtudjátok.

Kiadó: Mogul
Műfaj: misztikus, realista
Oldalszám: 250
Kötés: puhatáblás
Megjelenés: 2018
ISBN: 9786155668227

     Érezted ​valaha a megcsalás fájdalmát? A hazugság kínkeservét? A porig alázás szégyenét? Akkor ez a könyv neked íródott, és mindenkinek, aki hasonló emlékek közt őrlődik, azon gondolkodva: Miért tette ezt velem?
A kérdés azonban szerintem inkább az: Számít a miért? Nem! Kit érdekel? Van, amire nincs magyarázat, nincs bocsánat! Kapard össze magad, lépj túl a dolgon és válj azzá, akivel ezt soha a büdös életben nem teheti meg többé senki!
Abigail – élete legpocsékabb napján – saját sírjában ébred. 35 éves, elhagyott, kiközösített, naiv… egy szóval: balek. Neki már mindegy. Úgyis épp feladni készül. Nem úgy a segítője, aki sajátos szemlélettel viszonyul az emberszabású vagy emberarcú férgekhez. Ő minden csak nem nebáncsvirág, és akkor is kirángatja Abby-t a lelki posványból, ha az beledöglik is. Ez is egy opció. A másik pedig az, hogy Abby kihantolja magát, lelke mélyéről előhívja Dög-énjét, és olyan bosszút áll, hogy a fal adja a másikat.
Jól hangzik? Akkor tarts velem!
Én vagyok a Dög! És van számodra egy történetem…

"- Hogy szaródhat el egy nap még azelőtt, hogy úgy igazán elkezdődne?"

"Vége van. Úgyis azt mondta, nem látja a helyzet megoldását, és nem tudja elképzelni, hogy visszataláljon régi önmagához. Az élete előre megvolt írva. És így biztosan a halála is. Akkor meg minek ellenkezni? Nem tehet semmit.
- Ó, baszd meg! - harsant fel mellette egy hang, olyan élesen, olyan tisztán, mintha valaki közvetlenül a fülébe beszélt volna. - Nem hiszem el, hogy még most is ezt a fostalicska szöveget nyomod!
Abbynek végre sikerült felsikoltania."

     Furcsa egy történet ez. Még sosem olvastam hozzá hasonlót. De Istenemre mondom, nem is akarok, és nem is tudnék, mert ez a sztori annyira különleges, egyedi, megismételhetetlen! Pedig a tartalom bárkivel megeshet. Sajnos meg is esik. Túl gyakran. Hány vérző szívű nő van a világon, aki ugyanazt elmondhatja magáról, mint Abby: kihasznált, kutyába se vett, elnyomott szerelmes. Engem mégsem emiatt fogott meg. Persze hazudnék, ha azt mondanám, masszív rózsaszín felhőn éreztem magam mindig, ha az erősebbik nemről volt szó. Hmm... mindenkiből más emléket hoz fel a történet...
Nálam D, a barátságot ugrasztotta ki lelkem bokrából. Több mondata is felzaklatott. A következő részlet az elevenembe talált:

"Az elfelejtett szó rossz. A szándékosan be nem tartott szó még rosszabb. Az azonban, hogy még neki áll feljebb, ha finoman emlékezteted az ígéretére, többet mond minden szónál."

És itt most nem én vagyok az áldozat. Sokkal inkább az, aki megérdemelne az orrára egy tenyeres felütést, mert gyáva nyúl volt, aki félt az őszinteségtől, félt mások megrovó tekintetétől és szavától, ezért inkább terelt, majd felrobbant a nyomástól, és mindent elrontott. Még akkor is, ha minden miatt őszinte bocsánatot kért. Akkor is összedőlt a kártyavár, minden megváltozott, érzem, és a mai napig gyötör a bűntudat.
Az egyenes őszinteség olyan, mint a pengevágás. De az legalább tisztán, gyorsan gyógyul, legyen bármilyen fájdalmas is. A haragból támadt őszinteség viszont bántó, és marhára fájó, mint egy recés vadászkés. Roncsol. Sosem gyógyul be igazán, nem hagy egy kis fehér vonalat emlékeztetőnek, inkább egy baszott nagy cafatos szélű valamit hagy hátra, ami mindig fájni fog. Ha az embert olyanok veszik körbe a családjában akik sérült lelkűek és bántják a másikat: jó kedvükben kötekednek, rossz kedvükben kötekednek, vagy csak úgy már jön az egész zsigerből, az ha meg is ígéri magának, hogy sosem lesz olyan, sajnos olyan lesz. Észre sem veszi, mennyire cinikus. Furcsa, hogy akaratlanul is milyen bélyegeket hordozunk a családunk miatt. Hú... nagyon elkalandoztam. Inkább beszéljünk a történetről, hisz azért kezdtétek el olvasni a bejegyzést. Hol is tartottam? Ja igen, az összetört szívű nők. És most azt hiszem beállok én is a sorba, mert írás közben feljöttek bennem régi emlékek, viszont azok nem hagytak bennem olyan fájdalmas nyomokat mint Abby-ben, aki egy nap a saját sírjában ébredt. Remélem sosem kerülök hasonló érzelmi sírba, elég nekem, ha néha felette vagyok.

"A szerelem alattomos és sunyi gyilkos, aki nem kést márt a bordáid közé, hogy véredet ontva fosszon meg az élettől. Mesteri módon, tanúk és bizonyíték nélkül végez ki a rohadék, egyszerre téve tönkre tested, lelked, elméd, míg végül egészséges önmagad csontvázzá aszalódott szellemmásává válsz."  

Olvasás közben sokszor zokogott a lelkem. Abby miatt, mert ahogy éveken keresztül bánt vele Jeremy, azért a pasi minimum egy tököntiprást érdemelne. Az a f@szkalap sosem érdemelt volna egy olyan odaadó nőt, mint Abigail. Férfiak, kicseszett nagy mázlitok van, hogy mi nők létezünk, és feltétel nélkül szeretünk titeket, de légyszi, ezt értékeljétek. Ha már nem működik valami, azt pengevágással végezzétek el. Ne vadászkéssel. De ez érvényes a nőkre is, nekünk is értékelnünk kell az arra érdemes férfiembereket, mert ha ritkaságszámba mennek is, azért léteznek még lovagok. Na de, Jeremy nem volt az. És akárhányszor képbe került, mert bizony az elég gyakran előfordult, száguldott bennem az adrenalin. Annyira orrba nyomtam volna! Még egy ilyen sunyi, kényeskedő hímpicsát! Nem hiába tartja a mondás, a szerelem öl, butít, és nyomorba dönt. Itt Abby legbelül meghalt a szakításuk miatt, ami után ráadásul még saját magában kezdte el keresni a probléma forrását... Piszok nagy mázli, hogy jött D, a nagyszájú, tetkós vörös hajú, aki a történet pszichomókusát játszotta. Ez a karakter... hát nem találok szavakat, iszonyú JÓ! A meglátásai, az, hogy az ember veséjébe lát, hogy visszarugdossa a lelket az emberbe, az mind fenomenális volt.

"- Ki vagy te?
Bosszús sóhaj.
- Atyám! Hogy te mennyit tudsz értetlenkedni! Hiszen már megmondtam: D vagyok, és azért jöttem, hogy segítsek! Komolyan kezdem azt hinni, hogy egy gyengeelméjűre fecsérlem a drága időmet.
- Emlékszem rá, mit mondtál! De ki vagy valójában? Valami szellem vagy ilyesmi?
A vörös elgondolkodott a válaszon.
- Tulajdonképpen nem keresgélsz rossz helyen. Nem mondom, hogy szellem vagyok, ugyanakkor az nyilvánvaló, hogy ember sem. Ha már mindenképpen definiálni akarunk engem - és nagyon úgy tűnik, hogy számodra ez elengedhetetlen az együttműködéshez -, akkor talán a "természetfeletti lelki vezető" lenne a legjobb megfogalmazás. Igen, ez tetszik. Elég sokat elmond rólam."

Szomjaztam a szavait, bírtam a vagányságát, röhögtem a csúnya beszédén. Elképesztő stílusa van, néha úgy káromkodott, hogy leégett a fülem, de ebben a történetben úgy éreztem, helye van a kisípolható szavaknak.

"- Nagyon csúnyán beszélsz - mondta, a témát kerülendő.
- Ki nem szarja le? - háborgott D. - A saját sírodban fekszel, baszd meg! Nehogy már azon picsogj, milyen csúnyán beszélek! Szerintem van neked ennél fontosabb problémád is! Vagy tévednék?
- És hangos is vagy.
- Mert így kell kiadni a dühödet! Suttogva és Shakespeare módjára csűrve a kibaszott rímeket nem lehet szabadjára engedni a haragodat és olyat káromkodni, hogy a másiknak lerepüljön a feje!"

Forrt a vérem a dühtől, amikor D levetítette Abby-nek a lány és kedvese múltbéli jeleneteit. De azért szívből tudtam nevetni néhány meglepő csattanónál.

"- Hiszen tudod. A férfiak azt szeretik, ha egy nő csupa tűz, csupa titok. Én nem ilyen vagyok. Nyugodt, egyszerű, otthonülő. ne mszeretem a bulikat, nem szeretek "vadulni". Nem szerettem a barátait, mert nem tetszett, hogy mennyit isznak, amikor együtt vannak, és nem tetszett a viselkedésük sem, így nem szívesen vettem részt velük való programokban. Biztosan ebből is elege lett. Untattam. Az a másik viszont biztosan olyan, amilyenre vágyott. Szerelmes lett. Azért nem bánthatom, hogy beleszeretett valakibe, hiszen az ember ilyen. Szeretni akar és szeretve lenni. Én pedig nem voltam elég...

D megértő képpel bólogatott, mintha igazat adna neki. Majd befejezte a jegyzetelést, előrehajolt, lendületből megküldte a mappát és olyat vágott Abigail fejére, hogy csak úgy csattant."

Imádtam olvasni Abby jellemfejlődéséről, rendesen büszke voltam rá, hogy apránként milyen erős és magabiztos nővé változtatta magát. Cinkosan mosolyogtam a kreatív bosszúi miatt, és lefagytam, amikor elértem a végéhez, és D a tükörből nézte Abby-t a laptopja előtt. Aztán elolvastam D parancsolatait: volt, ami megrengette a lelkem, volt ami felismerésre késztetett, és volt, ami felért egy pofonnal.

"Hány nő éli úgy a mindennapjait, hogy teste az élet jeleit mutatja, mélyen belül a lelke azonban mozdulatlanul fekszik a saját sírjában? Ő ki akarta őket húzni onnan. Valódi életre akarta őket tanítani."

Összesítés: rövidke könyv, de iszonyú sok minden játszódik le benne. A történet velős, tökéletesen megírt, telis-tele érzelemmel. Minden mondatról süt az őszinteség, a fájdalom, az önmarcangolás, de D színre lépéseinél kap az olvasó humort, meg olyan fejmosásokat, ami felér egy gyomorrúgással.

Értékes könyv ez, ami mindenkit elgondolkodtat, rövidsége ellenére tele van üzenettel, bátorítással.

Jó volt olvasni. Nagyon jó. Ezt a regényt mindenkinek ajánlom, kicsinek, nagynak egyaránt.

10/10
     

   A könyvet köszönöm Leda D'Rasinak! :)