J.A. Redmerski: Az örökké határa

     Általában, ha egy új könyvműfajba kóstolok bele, akkor az első szinte azonnal kedvenc lesz, hiába találkozom később sokkal jobbal, ami hasonló témában lubickol. Így voltam az Ötven árnyalattal, Victoria Holt: A szirén c. regényével - amire most már kevesebbet adnék, de akkoriban nagyon tetszett -, vagy nem is tudom. Például A soha határa is nagy kedvenc, első new adult könyvem, amitől az aranyérmet egyetlen más NA könyv sem csaklizhatja el, ezért természetes, hogy nagy örömmel és még nagyobb elvárásokkal vártam az Andrew-borítós, Az örökké határát.

     A fiú a hosszú utat választotta. A lány azt, amelyik sehová sem vezet. De a véletlen úgy hozta, hogy mind a kettő ugyanoda vitt…

Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…

Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.

Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele…

Ez is váltott szemszögű, akár az első rész, csak most Andrew kezdi a narrátori feladatot.

"Pár hónapja, amikor a kórházi ágyon feküdtem, nem hittem, hogy a mai napon még életben leszek, azt pedig még kevésbé, hogy gyermekem lesz, és eljegyzem magam egy mocskos szájú angyallal."

Camryn és ő nagyon helyesek együtt, furcsa de mégis boldog érzés volt, amikor megtudtam, hogy babát várnak. Fura, mert az első rész epilógusa cukormázzal együtt megfogott, jól működött, és akármennyire kíváncsi voltam a történetük folytatására, mégis izgultam és megszólalt bennem a vészcsengő, hogy ez mégsem lesz olyan... jó. Természetesen elhessegettem parányi kételyem, és elmerültem a könyvben.

Innentől a bejegyzés eléggé spoileres lesz!

Amikor a könyvhöz passzoló képek után kutakodtam, találtam pár olyat, ahol egy szőke lány, egy sötét hajú fiú és egy kisbaba, vagy nagyobb kislány voltak együtt. Édesek voltak azok a képek, de amikor kijött Az örökké határa magyar fülszövege ami egy tragédiát is megemlít, egy kicsit összezavarodtam. Gondoltam, hogy a tragédia Cam vetélését fogja takarni, ami igaz is lett. De a képeket látva biztos voltam abban, hogy lesznek ők még boldog szülők. Ameddig ez megtörtént, addig újból részt vettem egy hosszú utazásban Camryn és Andrew társaságában... legalábbis arra számítottam.

A könyv eleje kedves volt, de kételyekkel teli, ugyanis Camryn egyszer-egyszer belegondolt abba, hogy hány éves, és már kisbabát vár. Nemrég majdnem elveszítette élete legnagyobb szerelmét, és most ha boldog végkifejlet elé is néznek, azért ott a görcsölés, mert egy kisbaba nagy felelősség, akárhány esztendősek legyünk. Van egy barátnőm, aki hamarosan életed ad első babájának. Elég nehezen dolgozta fel, hogy terhes, váratlanul érte az áldásos teher, de idővel boldogan várta a kis jövevényt, és tudjátok, amikor munka közben néha oldalra fordultam és azt láttam, ahogy mosolyogva megsimogatta a pocakját, nekem is felkunkorodott a szám széle, és még a könny is elöntötte a szememet. Aranyos volt. Barátném szinte kivirágzott, de akárhányszor megkérdeztem tőle, mindig elmondta, hogy kicsit fél, mert egy gyerek óriási felelősséggel jár, és ezt pontosan tudja. Én is tudom. Camryn is tudta. Ezért sem nehezteltem rá, amikor magában egy picit bepánikolt. A tragédia után megértettem őt, az önmarcangolást is, de amikor átesett a ló túloldalára és teljesen elmerült az önsajnálatban, akkor nem ismertem rá, sőt haragudtam, talán kicsit meg is utáltam. Ellenszenves volt, kedvem lett volna jól megrázni, hiába fájt nekem is ami történt. De ott volt neki Andrew, minden egyes pillanatban, aki abban látta a gyógyulást, ha újra útnak indulnak.

"Andrew mindig ámulatba ejtett. Elképesztett azzal, ahogyan gondolkodik. Ahogyan néz rám anélkül, hogy egyetlen szót is szólna, és ettől úgy érzem, hogy én vagyok a legfontosabb ember a világon. Ámulatba ejtett azzal, hogy akkor is optimista maradt, amikor minden darabokra hullott körülötte. Ahogyan képes világosságot gyújtani az agyam legsötétebb zugaiban olyankor is, amikor már azt hittem, hogy ott soha többé nem lesz világosság."

Andrew szinte ugyanaz volt, mint az első részben. Sőt, a folytatásban közelebb került hozzám megkapó személyiségével. Annyira erős ez a srác. Mindig ott volt Camryn mellett, tartotta benne a lelket, kihúzta a sötétségből, és segített neki abban, hogy feldolgozza a veszteséget. Olyan stabil embernek tűnt, hogy észre se vettem, neki is szüksége lenne egy kis megértésre, mert ő is ugyanúgy elveszítette a babáját, és erre akkor jöttem rá, amikor egy molytársam felvilágosított. Nagyon igaza volt.   
Miközben Andrew állandóan a szerelmét bizonygatta, és Camryn-nel újra belevetették magukat a kötetlen utazgatásba, kezdett felengedni a történet, néha születtek vicces jelenetek,

"Éjszakára a La Grange-ban szállunk meg, iszogatunk, és egy remek country-rock bandát hallgatunk. Másnap éjjel a Gilley'sben lógunk, ahol Camryn kipróbálja El Torrót, a műbikát, természetesen a fején azzal a szexi tehenészlánykalappal. Később pedig, amikor visszatérünk a szállodába, mivel kanos gazember vagyok, úgy teszek, mintha én lennék a műbika, és engedem, hogy engem lovagoljon meg. Természetesen a tehenészlánykalapban."

de érzékiek nem túlságosan, a legtöbb kimerült egy "és most szeretkeztünk"-ben, amitől falra másztam, mert én nem szeretem az ilyen mondatzárókat. A kicsit perverz énem szomorúan a sarokba kuporodott, de az utazás állomásaira kíváncsi is, mert jó, hogy a párocska sok helyen járt, ám ezekből nem sokat tudtam meg. Az utazós rész nekem nem tűnt teljesen kidolgozottnak, hiányérzetem volt, nem is kevés. Csak utaztak és utaztak, de nem történt a tengerpartin kívül egyéb olyan pillanat, amire emlékeznék. Súlytalan volt, és bánt, hogy az egyik legfontosabb momentum, amire nagyrészt a könyv épül, nem volt élvezhető.
Nincs túl sok esemény, amire szívesen visszaemlékezem, de Cam és Andrew esküvőjére igen, ami egyre inkább tetszik, és egyre jobban favorizálom a "csak te és én, semmi vendégsereg" nézetet. Valamint egy olyan rész, ami több hónap után játszódik, ismét egy kórházban, ám ez másféle megható pillanat volt, ami nagyon tetszett, és szívem szerint én ennél a tökéletes résznél zártam volna le a történetet.

"Ezek az utóbbi hónapok nagyon nehezek voltak a számunkra, de ugyanakkor tele voltak élettel, izgalommal, szerelemmel és reménnyel is.
Az élet titokzatos, gyakran igazságtalan. De azt hiszem, az Andrew-val eltöltött idő alatt megtanultam, hogy csodálatos is lehet, és hogy általában, ha valami igazságtalan dolog történik, az csupán az Élet módszere arra, hogy helyet csináljon jobbak számára. Szeretném ezt hinni. Erőt ad olyankor, amikor a leginkább szükségem van rá. És most szükségem van rá."

De az írónőnek sajnos ez kevés volt, és ha az utazós részekkel nem vette még el teljesen a kedvem, akkor a kórházi jelenet után megtette. Nagyon összezsúfolta az utolsó fejezeteket, hirtelen túl sok ismeretlen mellékszereplőt is bevont a történetbe, valamint egy olyan epilógust kreált a végére, ami teljesen felesleges volt, és nem azt az érzést váltotta ki belőlem mint az első résznél, miszerint ez már sok de mégis szép, hanem... hanem "ez meg mi a francnak kellett?" szintű. Ó és a könyv hmmm... üzenete sem jött át túlságosan, ami kb annyi, hogy törj ki a mókuskerékből, eredj és járd be a világot, ne légy olyan szürke mint a többi ember, aki ragaszkodik a megszokotthoz. Én utaznék, de nincs hozzá tőkém, nyelvtudásom - oké mindkettőre szert tehetnék ha melót vállalnék világjárás közben, plusz nyelvet is gyakorolhatok. Viszont a mókuskerekes és szürke-emberes részt egy kicsit kikérem magamnak, nekem jó, hogy van egy állásom, aminek végeztével hazamehetek és fáradtan bedőlhetek a saját ágyamba. 

Összesítés: az első reakció ami átsuhant a könyv végeztével az arcomon, a döbbenet volt. Sajnos nem azért mert túlszárnyalta az első rész okozta élményt, hanem mert szinte a nyomába sem ért. Szép volt, jó volt, megható és fájdalmas, de az a katartikus élmény amit az elődje okozott, sajnos elmaradt. Vigasztalhatnám magam azzal, hogy más szemmel kellene néznem az olvasottakat, egy kicsit el kellene vonatkoztatnom A soha határától és a tetszetős, lekötő tartalmakra meg a szereplők erős szerelmére kellene koncentrálnom, de nem megy. Nem tudom magam becsapni. Ezért Az örökké határa után, hogy visszakapjam az első könyv okozta élményt, pár percnyi gondolkodás után kézbe vettem A soha határát, de ahogy Camryn az egyik állomásuk alkalmával rájött arra, hogy hiába megy arra a helyre ahol ő és a bátyja gyerekkorukban annyi szép pillanatot éltek át, azt az érzést már többé nem kapja vissza, az erőlködéssel csak elrontja a régi szép emlékeket... nos, egyet kell vele értenem.

6/10

• Még több képért kattintsatok ide!

     Ez a könyv sokkal kevesebb dalt tartalmazott, de volt köztük olyan, amit régen szerettem, és hogy újrahallgattam, csak még inkább belezúgtam. Főleg miután meghallgattam ezt a Katie Ohh covert.