Julianna Baggott: Tiszták

     Blogolvasgatós kalandozásaim során találkoztam ezzel a disztópikus történettel, amiről úton útfélen csakis jót olvastam, ezért hamar meggyőztem magam, hogy jobb lesz nekem ha beszerzem és elolvasom a könyvet. Az olvasás pár hete megtörtént, de kicsit hadilábon állok a történettel, így nehéz volt rávennem magam, hogy gép elé üljek, és egy hosszabb posztban kifejtsem a véleményem... na de majd most.

Julianna Baggott

     Pressia hétéves volt a Robbanások idején, amikor az egész addigi világ megsemmisült. Már nem emlékszik sem a szüleire, sem születésnapi ajándékokra. A nagyapjával él egy romos üzlethelyiség hátsó raktárában, és csak a porig égett házakat, a kétségbeesetten túlélni próbáló embereket, a levegőben kavargó hamut és port, a mutánsokkal vívott harcot ismeri.
Partridge a Kupolában él, azon szerencsés kevesek között, akik sebhelyek nélkül vészelték át a világ pusztulását. Bár a Kupola egyik legbefolyásosabb vezetőjének fia, úgy érzi, megfojtja a szigorú új rend, ráadásul hiányzik neki az édesanyja, aki sohasem jutott be a Kupolába. Így, amikor rájön, hogy az anyja esetleg még életben lehet, elhatározza, hogy az életét kockáztatva megszökik, hogy megtalálja.
Amikor Pressia találkozik Partridge-dzsal, a világuk újra összeomlik.

    Az a néhány disztópia könyv amit eddig olvastam, a nyomába sem ér ennek a történetnek. Persze nem azért mert ez a világfelépítés annyira "csodás" lenne, nem... pont ellenkezőleg, mert Baggott elképzelése furcsa, egyben érdekes, viszont nagyon durva... hát, eléggé morbid. A kezdősorok egyből egy olyan világba dobnak, amit atomrobbanások sújtottak, s ahol a hatalmas, Kupola nevezetű építmény jelenti az egyetlen tiszta, biztonságos helyet azon kevés menekült számára, akik rosszkor voltak jó helyen, és időben betudtak menekülni a bunkerba. Viszont a kinti világban rengetegen maradtak, akik mindenféle sérülésekkel és mutációkkal élték sanyarú sorsukat, arra várva, hogy a Kupola lakói végre kimerészkedjenek biztos vackukból, hogy segítő jobbot nyújtsanak számukra.

"A robbanások irányíthatatlanná váltak. Majdnem teljesen elpusztult a világ. A Kupola csupán egy kísérleti létesítmény volt. Hasonló létesítmények nyújtottak volna védelmet robbanások, vírustámadások és környezeti katasztrófák esetén. Az egész világon talán ez az egyetlen olyan hely, ahol megmaradtak a túlélők. A Kupolában élők, meg azok a szerencsétlen roncsok odakint, akik fölött most a katonaság uralkodott. A Kupola figyelemmel kíséri a szerencsétlenek életét, és egy napon majd, ha a Föld megújul, visszatérnek, hogy gondoskodjanak róluk, és mindent újrakezdjenek. Ilyen egyszerű volt a tanítás. Partridge azonban tudta, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb."

Bizony bonyolult, de nem is olyan kikövetkezhetetlen. Akik már jócskán belelovagolták magukat a disztópikus regényekbe, azok tudják, hogy egy ilyen társadalomban mindig van egy főúr vagy éppen asszony, aki biztos kézben tartja a dolgokat, és persze aki nem megmentő, hanem éppen egy olyan meghasadt elme, aki minden gond nélkül eltipor bárkit, hogy elérje célját, s vele együtt a teljes uralmat. Ez ennél a történetnél sincs másképp, az aktuális főnök nagyon is gonosz, legszívesebben kényszerzubbonyba préseltem volna. Olyan ideológiái voltak, amit valahol nagyon mélyen megértek, de mégsem. Értem, hogy a Föld túlnépesedett, rengeteg a léhűtő és bűnöző, akik vígan élősködnek az embereken, de akkor sem volt joga saját maga bíráskodni az egész planétán, főleg, hogy hány milliárd ártatlan és kisgyerek lelte halálát, a túlélők pedig milyen szörnyű körülmények között kénytelenek megküzdeni az ételért, lakhelyért, életért - főleg, hogy a katonaság szórakozásból a gyenge emberi roncsokat levadássza.
Mindkét helyen: a Kupolában és a külvilágban jócskán félre vannak vezetve az emberek. Amíg az elsőben a tiszta, fertőzésmentes nép azt hiszi az óvóhelyen kívül lehetetlen egészségesen életben maradni, addig a sebesültek azt hiszik, hogy odabent minden szép és jó meg tökéletes, pedig fogynak a készletek és koránt sincs gondtalan élet, viszont még mindig jobb mint nekik. Egy nap a Kupola vezetőjének fia Partridge (micsoda név) agyán átfut, hogy lehet a robbanáskor másoknak segítséget nyújtó, ám halottá nyilvánított édesanyja életben maradhatott (ezért eltökéli, hogy megkeresi). Minden bizonnyal, hisz más emberek is túlélték a Kupolán kívül, még ha testük eldeformálódott is. Ez az eldeformálódás nekem sok volt, ami nemcsak sebekből és hegekből állt, de az emberek a szörnyű katasztrófakor tárgyakkal, állatokkal, vagy épp egymással olvadtak össze. Jah a legborzasztóbb mégis az volt, amikor fákkal lettek eggyé, vagy épp a tulajdon anyafölddel... itt aztán már szárnyalt az írói képzelet, már-már túlságosan is elrugaszkodott a valóságtól, amit elég nehéz is volt megemésztenem. Nekem szükségem van a realitásra, hogy teljesen beleéljem magam egy történetbe, és ebben már erős túlzások is akadtak.

Baggott szörnyű világában azt hittem kapok majd egy sablonos romantikus szálat, biztos is voltam a dolgomban, és ugyan ki ne gondolná hogy az elmaradhatatlan románc nem a babakezes Pressia (nagyon tetszik a neve) és a tiszta Partridge közt alakul ki? Pedig... khm... maradjunk annyiban, hogy nagyon meglepett az őket összekötő kapocs, viszont ezzel kaptam egy kis újdonságot, ami tetszett, ámde a szereplők közül páran már nem annyira. Partridge eléggé ellenszenves volt, fájt az olykori ostobasága (főleg amikor nem hogy felháborodott a katonák embervadászatán, de még lazán megkérdezte, hogy ő vajon hány pontot érne O.o), de a végére elfogadható karakterré vált. A másik, néhalapján feltűnő Lyda eddig még felesleges karakternek tűnik, nem nagyon értem miért szerepeltette annyit az írónő, de ha egyszer megvolt rá az oka, akkor a folytatásban biztos megtudom, mert az első részben elég feleslegesnek tűntek a vele foglalkozó fejezetek. Elég lett volna itt-ott megemlíteni. Aki kellemes meglepetést okozott, az El Capitan volt, akinek hátába olvadt öccsét kénytelen cipelni. Ez az edzett katona várakozásaimat felülmúlta, a végére ha nem is kötöttem vele barátságot, de egy apró tisztelgést megérdemel. Bredwell-el is (akinek madarak voltak a hátában) eleinte ugyanilyen hadilábon álltam

"– Az emberek azt hiszik, elképesztően nagy dolog, hogy képes voltam egyedül is életben maradni kilencéves korom óta. Valójában azért maradtam életben, mert egyedül voltam egész idő alatt. Nem szabad leállni másokkal. A többiek csak lelassítanak. Ti ketten innentől csak magatokra számíthattok!
– Tetszik a hozzáállásod – gúnyolódott Pressia. – Igazán nagyvonalú és segítőkész vagy.
– Ha lenne egy csöpp eszed, te is lelépnél – vágott vissza Bradwell. – A nagyvonalúság ugyanúgy megöl, mint a lovagiasság."

de a végére egész szimpatikus lett, ahogy Pressia is, igaz vele már az elejétől jó kapcsolatot ápoltam. Nagyon sajnáltam őt, mert a többiekkel ellentétben az ő élete csupa hazugság volt, de mégis a kegyes fajtából.
Volt egy szereplő, akitől undorodtam, és az Partridge apja volt. Szörnyű az az ember. A tettei, az indokai mind undorítóak, az egyik parancsára történt tragédia elérzékenyített. Olyan könyves karakter ő, akit méltán lehet gyűlölni.

Összesítés: megrázó de egyben eltúlzott történetnek tartom az alapot; a robbanások következményeit az emberekre nézve, mégis olvastatta magát, noha jócskán akadtak olyan fejezetek, amik unalmas jellegük miatt álmosan megbicsaklott a fejem. A szereplőkkel még csak barátkozom, a főgonoszt annak rendje módja szerint utálom. Viszont nem tudom mikor kerül sor a folytatásra, hisz a magyar kiadó elköszönt a piactól, így ha valamelyik másik kiadó nem veszi meg a jogokat, akkor kétséges, hogy kezembe veszem valaha a második részt, bár angolul még mindig nekiállhatok, de annyira azért nem fogott meg ez a könyv hogy meg is tegyem.

6/10