S.J. Watson: Mielőtt elalszom

     Még a Lélek legsötétje könyvem hátoldalán olvastam egy ajánlást ettől az írótól. Mivel a neve mellé odavolt biggyesztve ennek a könyvnek a címe, gondoltam utánanézek, hogy ez a történet mi fán terem. A fülszövege nem volt rossz, az értékelések is biztattak, így hát csakhamar nekiültem.

S.J. Watson

     Christine minden reggel idegen ágyban ébred fel, egy idegen férfi mellett. Belenéz a tükörbe, és döbbenete tovább fokozódik: egy középkorú nő arca néz vissza rá. Az ágyból időközben előkászálódó férfi minden reggel elmagyarázza neki, hogy ő Ben, a férje, hogy Christine negyvenkét éves, és két évtizeddel ezelőtt egy szörnyű balesetben szerzett fejsérülése miatt képtelen megjegyezni az új emlékeket. Christine mindennap hihetetlen harcot folytat azért, hogy visszaszerezze emlékeit, vagyis rajtuk keresztül önmagát. Kiderül, hogy semmi és senki nem az, mint aminek látszik, így a nyugodt tempójú, visszafogott történet hamar vérbeli thrilleré változik.

     Vérbeli thrillerré... aha. Hmm ez a kijelentés nekem úgy 300 oldal után bizonyosodott be. Mert mondjuk igen, félelmetes az, amikor nem tudod ki vagy, és hol vagy, de nekem a thriller mást jelent. És ez a könyv addig az oldalszámig nem volt az... nekem nem. Talán azért is, mert egyszer már láttam egy nagyon hasonló történetű filmet, ami nem más, mint a Nem az én életem. És mivel nagyon jól emlékeztem a filmben látottakra, ezért tudtam, mi lesz a könyvben. Már csak várnom kellett a csattanót. Ami csak nem akart eljönni. Kicsit le is voltam lombozva, már kezdtem azt hinni, hogy a könyv vége valami elmaszatolt hepiend lesz, de közben eszembe jutott, hogy ez a történet thriller akarna lenni. Így hát tovább olvastam, és vártam a megfelelő oldalra, ahonnan már felcsillanhat a szemem, és nem nyomaszt az a kellemetlen mélabú, amiről egyre inkább bebizonyosodik, hogy igaz (itt konkrétan Adam-re gondolok). Történetünk vége felé pedig sikerült felsóhajtanom... hurrá.

Emlékszem, amikor még kölykök voltunk, az egyik barátommal leléptünk játszani a mezőre, ahol egy jó hosszú gázcső várakozott a földbeépülésére. Miután kifociztuk magunkat, leültünk a csőre, és elgondolkodtunk azon, mi lenne, ha valamelyikünk megcsúszna a csövön, beverné a fejét, és elveszítené az emlékezetét. Kis időbe telt, mire arra jutottunk, hogy nem lenne jó móka.

Könyvünk főszereplője igencsak elveszett ember. Christine esetéről egyből Lucy jutott eszembe az 50 első randiból, akinek memóriája csak egy napig tárolta az új információkat. Az alvással kitörlődik minden. Christine Lucas is ebben a helyzetben van, mert másnapra ő is elfelejt mindent. Gondoljunk csak bele... vagy inkább mégsem? Mit éreznénk mi, ha amikor felkelünk az ágyból és a tükörképünk nem azt a személyt mutatja, akire igazából emlékezünk? Mit éreznénk, ha az illető, aki mellettünk fekszik azt sem tudjuk ki, viszont ő azt állítja, hogy a társunk? Huh, elég borzongató. Kicsit nehéz volt beleélnem magam, mert akárhogy is, taszítottam magamtól ezt a történetet. Mert soha nem akarok olyan sorsra jutni, mint Christine. Még ha vannak is rossz emlékeim az életemből, ragaszkodom hozzájuk, mert azokból tanulva lettem az, aki most vagyok. Ám Christine nem tudja ki is ő. Mert 20 év emlékeit elveszítette. Küzdelmes életet él, amiben akadnak segítői. Egy orvos, és egy napló - amiben az aznapi eseményeket jegyzi fel, hogy így visszakapjon valamit az elveszett, ám olykor-olykor felbukkanó emlékeiből - mindenképp. De akkor is, nehéz ügy ez az amnézia:

"Muszáj jobban lennem. Ezt így nem bírom már sokáig. Tudom, hogy ha ma este lefekszem, és holnap reggel felébredek, megint nem fogok emlékezni semmire, és ez így fog menni napról napra, egész életemben. Képtelenség. Még belegondolni is rossz. Ez nem élet. Csak puszta vegetálás, egyik pillanatról a másikra. Se múltam, se jövőm, se emlékeim, se terveim."

Nyomasztó érzés fogott el a könyv olvasásakor. Mert ilyen akárkivel megtörténhet, és meg is történik. Megijesztett a realitása, és kíváncsian vártam a végkifejletet. Mert csakazértis akartam azt a Hollywood-i befejezést. És megkaptam, és kicsit megkönnyeztem. De végül is a könyvet úgy zártam, hogy tudtam mi lesz a végén. Egyrészt ismertem az alapot, másrészt kiszámítható volt. Igaz kicsit meglepődtem, amikor kiderült, ki kicsoda, mert az író aprót majdnem velem is elhitette, hogy a férj az férj. Csűrtem csavartam is magamban a gondolatokat, hogy miként is lesz lezárva ez az egész, pedig a pofonegyszerű magyarázat majd' kiverte a szememet.

Összesítés: jó könyv. Tényleg, igazán. Viszont a több mint 300 oldalból nekem csak a maradék harmincvalahány hozta meg a kedvem. Az előző oldalakat olvastam, de nem olyan izgalommal, ami éjszakába nyúló olvasásra buzdít.
A főszereplővel nem akartam azonosulni. Mert ugyan ki akarna? Én nem akartam. De sajnáltam. És vele együtt töltött el engem is a boldogság, amikor végre az igazi életébe csöppenhetett. Ha a mellékszereplők közül választani kell, akkor Claire állt talán hozzám a legközelebb. Ben pedig... már kezdettől fura alak volt, de a kedvessége néha engem is megtévesztett.
Ez a könyv nem került a kedvenceim sorába, mégis ajánlom mindenkinek! Vérbeli thrillernek nem mondanám, talán a vége miatt igen. Aki viszont nem akarja elolvasni, de érdekelné a történet, annak jó hírrel szolgálhatok, mert év végén jön a filmváltozat, Nicole Kidman főszereplésével. Ennek csak örülni tudok, egyrészt mert Kidman kedvenc, másrészt a szereplők reakcióit nagyon szeretném végre megelevenítve látni. A képzeletemben szépen lezajlott minden, de filmben más. A szereplőgárdát elnézve tuti jó filmet csinálnak belőle. Addig a könyv viszont:

6/10