Erre a könyvre még akkor szemet vetettem, mielőtt megtudtam volna, hogy magyar nyelven is kiadják. Örültem ám, nem is kicsit, mert nagyon jó értékeléseket olvastam róla, viszont bennem volt egy kis félsz, hisz az alaptörténet elég kemény, amin az írónő könnyen elcsúszhatott volna, mint egy banánhéjon.
A magyar megjelenés óta olvastam negatív(abb) véleményeket is, csoda is lett volna, ha mindenki egyöntetűen favorizálja, de ez engem cseppet sem tántorított el az olvasástól, és végül úgy hozta a sors, hogy feldobtam azon listámra, amin olyan áhított könyvek szerepelnek, amiket a polcomon szeretnék látni.
Caleb olyan ember, akit csak a bosszú érdekel. Amióta egy hatalomra éhes gengszter kiskorában elrabolta, majd eladta rabszolgának, másra sem tud gondolni – kizárólag a revans foglalkoztatja. Tizenkét évre merült el az élvezeti célból tartott rabszolgák világában, az egyedüli felelősnek tartott férfit keresve. A szenvedését okozó építész végül előkerült: a személyi igazolványa új volt, a személyisége azonban a régi maradt. Ha Caleb elég közel akar kerülni a céljához, muszáj azzá vállalnia, amit gyűlöl. Elrabol egy gyönyörű lányt, hogy azzá tegye, ami ő maga volt egykoron.
"Rabszolgaidomárként már legalább húsz lányt kiképzett. Néhányan közülük szolgálatkészek voltak, kéjrabszolgának ajánlva magukat a nyomorból való menekülésért, feláldozva a szabadságot a biztonságért. Mások elszegényedett farmerek odakényszerített lányai voltak, akiknek a családja így szabadult meg a hozomány terhétől. Akadtak olyanok is, akik egy sejk negyedik vagy ötödik feleségei voltak, és a férjük által küldött bankárok elégítették ki rajtuk különböző vágyaikat. De ez a bizonyos rabszolga, akit a forgalmas utca túloldaláról méregetett, más volt. Nem volt szolgálatkész, nem is kényszerítették, és nem is valaki más küldte hozzá. Színtiszta hódítás."
"A Stockholm-szindróma (Helsinki-szindróma néven is ismert, l. alább) egy stockholmi túszdrámáról kapta a nevét. Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek általában – szeretetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa; józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a sok bántás mellett a rab figyelmet, néha előforduló felületes kedvességet tapasztal a rabtartója részéről, ugyanakkor teljesen ki van szolgáltatva neki, az élet-halál ura felette."
"Ez volt a legrosszabb, amitől rettegtem. Hogy valami beteg fasz elvonszol egy furgonnal, megerőszakol és hagy meghalni. (...) Óvatos voltam. Követtem a láthatatlanná válás összes szabályát. Lehorgasztottam a fejem, gyorsan gyalogoltam és megfelelően öltözködtem. Mégis rám talált a rémálmom."Miután okosabb lettem, és elmerültem a könyv nyújtotta történetben, beláttam, van abban igazság, amit az előttem véleményezők mondtak, mert a "tünetek" nagyon is meggyeznek azzal, amit idővel Livvie "produkált". Ám én mégis mondok egy olyan szót, hogy "de", mert már a "probléma" előtt megismerkedtek, és a lány (simán) mondhatjuk úgy, hogy beleesett a pasiba (minden jel megvolt rá), plusz csak tőle kapott némi gondoskodást, ami miatt közel került hozzá.
"Olyan sokat ábrándoztam arról a napról, amikor a segítségemre sietett az utcán! Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, aki csillogó páncélú lovagba botlott. Jézus Mária, még meg is kértem, hogy vigyen el! Annyira elkeseredtem, amikor nemet mondott, és amikor megemlítette, hogy más nővel találkozik, a gyomrom öklömnyire szűkült. Szidtam magamat, amiért nem valami csinosabbat vetten fel. Szégyenszemre a tökéletes hajáról, a titokzatos mosolyáról és szeme színárnyalatáról álmodoztam azóta minden egyes nap.
Becsuktam a szemem.
Milyen idióta voltam: egy átkozottul buta kislány!"
Livvie kellemes meglepetés volt, mert azt gondoltam róla, hogy egy nyafka báb lesz, ehelyett egy küzdő, szabadgondolkodású lányt kaptam, akinek eléggé hányattatott sors jutott. Az anyja, amellett, hogy olyan volt mint egy szelíd macska (mindig odadörgölőzött ahhoz, aki épp megsimogatta, miközben potyogtatta is az utódokat), eléggé bosszantó volt. Úgy tűnt, a gyerekeit nyűgnek tekinti, és csak muszáj módon neveli őket, miközben leszarja mindet, főleg Livvie-t. Sajnáltam a lányt. Lelki szemeim előtt megjelent egy hajón, ami az ő kis biztonságát szimbolizálta (nagy és ormótlan ruhák, amik mögé elrejtette magát, hogy elkerülje a kanos pasikat), ami pedig egy viharos tengeren (ez a veszélyekkel teli külvilág) hánykolódott ide-oda. Majd egyszer csak észrevesz egy feltűnő, szép és biztonságot ígérő mentőövet, ami után nyúl, de azt felkapja a szél, és belepottyan a tengerbe - a lánnyal együtt, aki elakarta kapni. És így a lány, a háborgó tenger közepén az egyetlen biztonságot nyújtó dologba, az övbe kapaszkodva próbál túlélni. Ez az öv volt Caleb, aki miatt a lány életveszélyes helyzetek sokaságába csöppent, de mégis, a férfi számára az egyetlen kapaszkodó, aki életben tudja tartani."Ő volt a kínzóm és a vigaszom; a sötétségé és benne a fény is egyúttal."
"Düh, félelem, zavarodottság és magány - mind megszokott érzéssé vált. Ma viszont még valamit éreztem ezek mellett, s minden észérv ellenére azt akartam, hogy Caleb megértse. Azt akartam, hogy szépeket mondjon nekem, vagy talán akár magához öleljen. A furcsa szó már nem illett a hangulatomra."
Nem kis piskóta a történetük. Olvastam egy olyan véleményt, miszerint ha ezt a könyvet elolvasná egy bántalmazott nő, akkor az feldugná a könyvet a szerzőnek. Nem tagadom, lehet, mert ez a könyv hol reális, hol nem. A reális oldala (elrablás, megtörés, erőszak, bántalmazás) félelmetes, viszont Roberts könnyebbé tette némi romantikával. És ezzel nekem nem volt bajom. Meghatározó olvasmány lett volna akkor, ha Caleb nem egy félisten küllemű, olykor kedves figura, hanem olyan karakter, mint az a moslék féreg, aki gyerekkorában bántalmazta. Akkor Livvie-vel halt volna meg bennem is valami, de drukkoltam volna neki azért, hogy kitartson, hogy kitörjön."Caleb egyre inkább bevonódott abba a világba, amit meg akart semmisíteni. Minden egyes cselekedettel ennek a világnak a közepe felé haladt, mígnem egy napon visszatekintve rájött, hogy már nem látja, honnan indult."Viszont Caleb egy sötét herceg, akiről már az elején elhintette az írónő, hogy igazából már nagyon kiszeretne szállni a rabszolga kereskedésből, és új életet akar kezdeni valahol, minthogy más bosszúját próbálja meg véghezvinni mások élete árán, pusztán azért, mert a megmentőjének tartozik
"Rafiq megtanította írni és olvasni, öt nyelven beszélni, nőt csábítani, elrejtőzni és gyilkolni - de szeretni soha."Rafiq-al, akinek Caleb az életét köszönheti, sokszor együtt éreztem a vesztesége miatt. De nem tartom jó ötletnek azt, hogy a saját tönkretett élete miatt sok más életet tiporjon el. Köztük Calebét. Na de a meghatározó olvasmánynál tartva, nekem ez a könyv még némi rózsaszín eleggyel együtt is bejött. Szorongató volt, hol rossz, de mégis úgy adagolta az eseményeket, és olyan szemszögekből mutatta be a szereplőket, hogy sem Livvie-t nem tartottam ostobának, sem Calebet pszichopatának. A férfi tűnt inkább a körülmények áldozatának, mintsem mocskos gazfickónak. Sajnos ő ezt a világot ismerte, ebben nőtt fel, ami miatt fel kellett vennie a rossz álarcot, nem volt mese. De szeretném azt látni, hogy minden háláját háttérbe szorítva nemet mondjon az évek óta húzódó bosszúra, és azt, hogy Livvie terve sikerüljön, ami miatt szó sem lehet arról, hogy a nagy ellenség elé kerüljön. Bár ha őszinte akarok lenni, biztos elé fog kerülni, valamilyen szinten el is várom, így érdekesebb lenne, de abban azért reménykedem, hogy a lány győztesen, és szabadon kerül ki a végső történetből.
"Caleb bántott és bántani is fog. Nem ma, de talán holnap vagy a következő napon. De most először végre biztosan tudtam, hogy nem tudna elpusztítani. Számítana neki, ha nem léteznék. És nem számít, mi történt, a talpamra fogok esni, mert Caleb megmutatta, hogy képes vagyok rá. Furcsa ajándék ez és váratlan helyről érkezett."
Összesítés: úgy tűnik ezt a könyvet is abba a kategóriába sorolom, amelyik olyan történeteket tartalmaz, amikre nem sütném rá a nagyon tetszett bélyeget, hanem azt mondom, hatással volt rám. Kicsit féltem a könyvtől, de a realitás mellett kaptam egy nagy adag meserészt is, ami Livvie és Caleb szerelmét termelheti ki magának, viszont úgy gondolom, végül nekik nem kellene egy párt alkotniuk. Tanuljanak egymástól (Livvie a túlélést, talpraesettséget az elbújás helyett, amíg Caleb másszon ki végre a futóhomokból, mielőtt még teljesen ellepné), jó is legyen őket esetleges párnak látni, de fájjon, hogy végül nem lehetnek együtt, mert ha mégis közös útra lépnének, az még azt a maradék hitelességet is fejre állítaná. Én így érzem. És ti?
9/10
- Még több képért kattintsatok IDE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése