A legutóbbi Polctörlés kiszemeltje Mia Sheridan érzelemgazdag NA sorozata, A szerelem csillagjegyében volt. Jó ideje terveztem az olvasást, hát mit mondjak, nem siettem el, mert a terv kezdete óta már hat kötet is napvilágot látott, sőt sajnos már el is kaszálták a sorozatot, több kötetet nem terveznek magyarra fordítani. De legalább az vígasztal, hogy a sorozat részei nem kapcsolódtak úgy egymáshoz, mint ahogy azt megszokhattuk más szériáknál. Itt tényleg a csillagjegyek köré épültek a történetek, nem pedig egy család vagy baráti társaság érzelmi hullámvasútja köré.
 |
| Mia Sheridan |
Mivel a történetek közül nem mindegyik jár kéz a kézben, ezért a harmadik és negyedik kötet önállóan is olvasható, viszont a hatodik kötet az ötödik folytatása, az első és második rész pedig ugyanaz a történet, csak az egyik női, a másik pedig férfi szemszögből. Kicsit kaotikus egy széria ez, de nem rossz megoldás. Lássuk hát, mit adott az első két rész.
"Szerinted hány ember érzi úgy, mikor hazamegy a nap végén, és szétnéz, hogy ha kicsi is, szegényes is a lakása, mégis ő a világ legszerencsésebb embere? Hányan értékelik igazán mindazt, amijük van, mert tudják milyen érzés, amikor semmijük sincs? Sok mindenen keresztülmentem ahhoz, hogy eljussak idáig, és ne vegyek természetesnek semmit, amim van. Soha. Ez az én jutalmam."
Az első rész kellemesen olvasható, lendületes szövegvilággal rendelkezik, így nyugodtan bele tudtam veszni a cselekménybe. Na de miről is szól? Két lelki sebeket őrző állami gondozott tizenéves, Evie és Leo egymásba szeret, de a fiút örökbe fogadják, így kénytelenek egymástól elválni. A srác ígéretett tesz, hogy miután új otthonába kerül írni fog a lánynak, és mire az betölti a tizennyolcadik évét, visszajön hozzá, hogy elvigye és együtt legyenek, de egyik sem történt meg. Leo nyomtalanul eltűnt Evie életéből, ám nyolc évvel később a lányt egy jóképű idegen kezdi el követni, aki bevallja, hogy ismerte Leót.
Ez is az a tipikus két idősíkon játszódó történet, de nem zavart, szeretem az ilyesfajta sztorikat. Legalább tiszta képet kaptam Evie-ről és persze Leóról, valamint ifjonci kapcsolatuk alakulásáról. A jelen pedig a rossz hírt hozó Jake-et helyezte főszerepbe, akit sokáig nem tudtam megkedvelni.
Azért az besz@rás, hogy főszereplő leányunkat hetek óta követik, de ő csak avval van elfoglalva, hogy hú de rossz kukkoló a pasi, de legalább jól néz ki. Hát engem nem dobna fel, ha valaki követne, még ha úgy is néz ki mint például Chris Hemsworth.
Miközben lassan megismertem a karatereket és ők is egymást, Jake egy meglepi csókkal felgyorsította az eseményeket, nekem meg a szemem kezdett el forogni tőle. Nem rossz karakter amúgy, csak tudja milyen jó pasi, és, hogy ragadnak rá a nők, és persze Evie-t sem hagyja hidegen. Mindent ráfog a köztük lévő izzásra. Nem híve a light-os udvarlásnak. Az már más kérdés, hogy ez mennyire tetszett első körben. Elárulom, semennyire. És ez még csak a jéghegy csúcsa volt. Akadtak a fiatalemberrel kapcsolatban olyan férfiúi nyűgök, amiket sokáig nem tudtam megérteni es áterezni, sokkal inkább kinyílt a zsebemben a bicska.
Aztán a történet előrehaladtával kezdtem megenyhülni Jake irányába, és felfogtam, hogy az ő saját sztorija olyan mint a hagyma, réteges. Amiről minél több réteg kerül le, annál több részletet tudok meg róla. Végül már nem csak egy picit irányitásmániás, organikus vibrátornak látszott, aki amúgy megértő, rendes és cuki, hanem még mindig eleven lelki sebeket cipelő kisfiúnak.
Vele ellentétben főhősnőnk, Evie, az első betűtől meggyőzött. Nagyon helyes lány, aki tízévesen került a rendszerbe, mert céda anyja abszolút nem tudott róla gondoskodni. Megrázó a múltja, de annál jobb volt látni, hová jutott felnőttként. Dolgos, tisztességes, aki szabadidejében ha épp nem a bolhapiacokon szerzett kedvenc filmjeit nézi, akkor könyveket búj. Elboldogul, igyekszik megteremteni magának egy nyugodt életet. Annyira jó karakter ő. Miatta volt igazán érdemes olvasni a könyvet. Nagy utat tett meg, mintha egy fejlődésregényt tartottam volna a kezemben. Akárhányszor a múltjáról mesélt, mindig elfacsarodott a szívem. De idővel sikerült olyan emberekre akadnia, akikben támaszra talált, és emiatt kicsit irígy is vagyok rá, a szó legjobb értelmében.
"Az ember önként választott családját a barátai alkotják. Sosem volt még nyilvánvalóbb, hogy ezen a téren én nagyon jól választottam."
Összesítés: érzelemgazdag történet olvasmányos stílusban tálalva, ami nem mentes bicskanyitogató részletektől az aljas kihasználással kapcsolatban. Főhősünk eleinte távolt állt tőlem mint Makó Jeruzsálemtől, aztán egyre jobban megismerve már felszikrázott iránta egy kis szimpátia. Ezt a könyvet nálam inkább Evie vitte a hátán, az ő erős, kitartó, kedves személyisége nyűgözött le. Szerelmi téren viszont perzselt a regény, igaz nem mellőzte a megmosolyogtató jeleneteket sem (azok a varázslatos másnapi, kellemetlen szagmentes alkalmak! XD).
AJÁNLOM
Az első rész után egy-két nappal később neki is kezdtem a második kötetnek, ami ugyanazt a történetet meséli el, csak férfi szemszögből. Még mindig nem vagyok híve az "egy sztorit írjunk meg két könyvben mindkét főszereplő szemszögéből" módszernek, de Leo történetében olyan homályos foltok voltak, amiket szerettem volna tisztán látni, úgyhogy kíváncsian lapoztam fel a könyvet.
"A kórházi ágyon fekszem, és fájdalmamba zuhanva bámulom a mennyezetet. Hogy történhetett ez? Hogy jutottam idáig - ebbe a kórterembe, ebbe az elviselhetetlen lelki és szellemi állapotba? Menekülnék önmagam elől, ki akarok törni a gondolataim fogságából. Legszívesebben árnyékként kuporognék egy sarokban, mintha a világon se lennék. Mindenkit tönkretettem, aki valaha is szeretni próbált. Ez a pusztító fájdalom szétzúz, maga alá gyűr, és olyan erős, hogy az már elviselhetetlen."
Az első részt többségében elvitte a "ez és ez van, dehát olyan jól néz ki" párkapcsolati nyavalya, ez a kötet meg inkább lelkis. Komolyabbnak írnám le, azt hiszem. A korábbi kötetben Leo stílusa megmosolyogtató volt. Kicsit mocskos volt a szája, de néha olyan jól megfogalmazta a gondolatait, ami mart is. A második kötetben viszont jólesett olvasni a szavait, főleg mikor Evie-ről mesélt. Amikor a lány erényeit sorolta, minden szavából sütött a tisztelet, az áhitat - a szerelem.
"Én személy szerint mindig Evie kitalált történeteit szerettem a legjobban, mert mind a szeretet hangján szólt. (...) Mindig el tudták hitetni az emberrel, hogy van, ami megszépíti ezt az elcseszett világot."
Itt látszott milyen nagy a kontraszt Evie és Leo közt. Amíg az egyiknek a pohár félig tele, addig a másiknak üres. De a lány mindig ráébresztette Leót, hogy minden rosszban van valami jó, mindig van minek örülni, még a legkilátástalanabb helyzetben is. És ez jó. Mert pont így kellene viszonyulni az élethez. A folytonos búskomorság és a "nekem soha nem sikerül semmi" életszemlélet helyett mindenben meg kellene látni a jót és arra koncentrálni. Persze ezt könnyebb mondani, mint megtenni. A történet szempontjából Leónak szerencséje, hogy a sötétséggel teli életben Evie a személyes lámpása.
"... ha értő fülekre talál az ember, az gyógyítja a lelket."
"Azért harcoltam érted, mert érted megéri harcolni."
Összesítés: ez a rész bár ugyanaz a történet, hosszabb volt. Meg is kérdeztem magamtól, ugyan minek? Néha túl soknak éreztem a felesleges körítést. Aztán lassan beszippantott a könyv, kezdtem megérteni a címszereplőt, az önutálat és lelkiismeretfurdalás generálta fájdalmát. Közben rátaláltam 2022 legirritálóbb karakterére a rém idegesítő, hihetetlenül beteg Lauren személyében, mellette pedig ittam az Evie-ről zengett ódákat.
Evie és Leo kemény életútja a boldog befejezéshez nem igényelt volna két könyvet, bőven elfért volna egy vastagabb regényben is váltott szemszöggel, de magára a történetre nincs panaszom. Felbolygatta a gyomromat, de közben megmelengette a szívemet, Evie személyében pedig új kedvenc főhősnőt avathattam, akinek utóhangjával vált igazán kerekké ez az édes-keserű történet.
AJÁNLOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése