Karen Marie Moning: Burned

     A Tündérkrónikák az egyik kedvenc sorozatom. Mert csavaros, izgalmas és szuper szereplőkkel teli történet. Csak az a baj, hogy a sorozat magyar kiadója nem hajlandó megjelentetni az újabb részeket. Ez azért is rémesen bosszantó, mert a hatodik rész, az ICED gyilkos függővéggel zárult.
A folytatással kapcsolatos kíváncsiságom még évek múltán is fent maradt, főleg, hogy újraolvastam az első hat részt, így fogtam magam, és nekiültem a Burned című kötetnek.

Kiadó: Delacorte Books
Sorozat:Tündérkrónikák #7
Műfaj: urban fantasy
Oldalszám: 512
Eredeti cím: Burned
Kötés: puhatáblás/keménytáblás
Megjelenés: 2015
ISBN: 9780385344418

     A hazugságokat könnyű hátrahagyni. Az erő más téma.
 

MacKayla Lane bármit megtenne, hogy megmentse szeretett otthonát. Különleges képeségekkel bíró sidhe-látóként már megküzdött és győzedelmeskedett a halálos Sinsar Dubh – az irtózatos gonoszság ősi könyve – felett, a könyv ereje most mégis szorosabban fogja őt, mint valaha.

Amikor az emberiséget a csábító, telhetetlen tündérektől védő fal Hallowenkor leomlott, a hosszú rabságból szabadult halhatatlanok feldúlták a bolygót. Dublin most háborús övezet, ami felett különböző frakciók küzdenek a hatalomért. Ahogy a város melegszik, és a Dérkirály által hátrahagyott jég felolvad, az indulatok is fellobbannak, szenvedélyek izzanak és veszélyes határvonalakat lépnek át.

Seelie és Unseelie küzd a hatalomért kilenc ősi halhatatlannal, akik egy évezreden át irányították Dublint; egy rivális sidhe-látó csoport tör be a városba, hogy magukénak követeljék azt; Mac korábbi védence és legjobb barátja, Dani „Mega” O’Malley már az ádáz ellensége; és ami még ennél is sürgetőbb, Christian MacKeltar, a felföldi druida a Vörös Banya foglya és minden egyes nappal egyre mélyebbre merül az Unseelie őrületbe. Az egyetlen, akire Mac számíthat, az a hatalmas, veszélyes és halhatatlan Jericho Barrons, azonban még kettejük tüzes kötelékének is ki kell állnia az árulás próbáját.

Ebben a világban az életben maradás állandó küzdelem, a határ jó és gonosz között egyre elmosódottabbá válik, és minden szövetségnek megvan az ára. A sötét erők ellen vívott harc közben Mac-nek döntenie kell, kiben tud megbízni, és hogy saját túlélése mennyit is ér meg.

fülszöveg forrás

"Szerelme pillái megrebbentek. Szemei kinyíltak.
A király hátrahőkölt és megszólalni képtelenül nézett le rá. 
(...)
Vajon mit fog mondani? Mik lesznek az első szavai?
Az idő megállt és, ahogy egy ember tartaná vissza a lélegzetét, az Unseelie Király némán visszafogta lényét, apró csodák tanulmányozásával töltötte ki e pillanatot: szerelme ezüst – szőke hajának esését, ajka pírját, csontjai eleganciáját nézegette csodálta.
Mintha egy pillanatnyi zavarodottságot látott volna?

(...)
– Szerelmem, biztonságban vagy. Vigyázok rád – a király szünetet tartott, hogy a következő szavainak kellő nyomatékot adhasson, egy ígértnek, melyet az idők végezetéig megtart. – És soha többé nem engedlek el.
Elképzelte boldogságban együtt töltött jövőjüket, mint halhatatlanok, s várta, hogy meghallhassa szerelme félmillió éve várt első hangjait.
A nő felsikított."

Ennek a kötetnek aztán volt pár mesélője. Megszólalt a mindent tudó narrátor, aki az Unseelie Király és halottnak hit kedvese történetét boncolgatta, de volt itt Dani, Christian, Kat, Lor és Mac nézőpont is. Valakik csak egyetlen fejezet erejéig szólaltak meg, ami közül volt olyan amit feleslegesnek éreztem, valakiét pedig túl kevésnek. Itt most konkrétan Dani-re gondolok, mert miután Mac akaratlanul bekergette szegény lányt az Ezüstökbe, vöröske jó ideig eltűnt.

"...vannak dolgok, amik szeretném, ha másképpen lennének, mint például, mondjuk, ha anyám halála után Ro nem vitt volna el az Apátságba, nem lettem volna a személyi asszisztense és nem tanított volna meg ölni, mielőtt rájöhettem volna, mi a helyes vagy helytelen. Mert amikor végre valóban rájövünk mi a jó és mi a rossz – ha homlokegyenest ellenkezik mindazzal, amit eddig tettél – a fejedben egész szép kis kalamajkát kell a helyére tenned. Bűntudat, megbánás – ezek mind olyasmik, amiket szinte azt sem tudom, hogy kell lebetűzni, annyira idegenek a számomra –, de most minden alkalommal, amikor Mac-re nézek, szinte fuldoklom bennük."

Pedig már megszoktam  a bátor és szemtelen kis fruskát, hiányzott is, de Moning kárpótolt Mac és Barrons párosával. Hogy nekem mennyire hiányoztak! Annyira jó volt róluk újra olvasni, még akkor is, ha megint magázódni kezdtek, és olykor gyerekesek voltak. Á, inkább csak Mac, mert Barrons továbbra is egy sötét dög... ööö dögös. Ennek a pasinak is írhatott volna Moning pár privát fejezetet. Vagy egy egész könyvet. Igen, az jólesne.

"Az értelmező kéziszótárban, a zsarnok szó mellett Barrons fényképe szerepel. Pechemre a függőséget okozó mellett is."

Mac és Dani páros is nagy szívem csücske, a könyv elején izgi volt a velük foglalkozó pár oldal, csak sajnos elég hamar hűtve lett a sztorijuk. Dani eltűnt. De a semmiből jött Jada, a Sidhe-látók új vezetője, a majdnem húszéves vörös hajú karótnyelt spiné, aki szupererős, szupergyors, hipp-hopp odacsap annak akinek kell, bosszantóan tudálékosan beszél, és marhára emlékeztet valakire. Igen, most mondok egy spoilert annak aki nem tudja ki ő. Mert ez a lány maga (a tudathasadásosnak ítélt)  Dani, aki földi időben számítva pár hétig tűnt csak el, viszont az Ezüstökben másként telik az idő. Ott bizony évek múltak el. És bármennyire is hiányzik a cserfes Dani, Jada nagyon tuti, főleg amikor felbukkan benne egy kicsit a régi Daniből. Viszont ami a legjobb benne, az az, ahogy Ryodan-el bánik. Jada és Ryodan egyszerűen hűűűű.

"Bár mindegyikük bőre alatt egy vadállat lakozik, Ryodan rejti ezt el közülük a legjobban. Ő a Kilencek – akármik is ők – üzletembere, ő vezeti a pénzügyeiket, tartja kézben szerteágazó birodalmukat.
Barrons a szűkszavú, mindük felett álló kis halhatatlan seregük főnöke, akinek elszámolással tartoznak. Általában Ryodanra hagyja a beszédet. Valószínűleg azért, mert Barrons tisztában van vele, hogy abban a pillanatban elveszítené a türelmét, amint egyik parancsát nem teljesítik és akkor ott kő
kövön nem marad."

"A halál megvetése a lételeme.

Az érintése a gyengesége.

Ahogy befordul egy sikátorba, a köd hosszú, meztelen, enyhén olajozott lábai körül kering, bőrruhája táncoshoz illő testére tapad, hosszú haja magas lófarokban lóg a hátára, békés arca egy hidegvérű gyilkosé.

Gyönyörű.

Fegyver.

A világ által rámért legrettenetesebbet már elszenvedte.

És túlélte. És kivirágzott.

Egy listányi nevet írt össze.

Akiket egytől egyik le fog vadászni.
Amikor a köd végül felfedi ellensége arcát, nem kegyelmez.
Mert a világ sem kegyelmezett neki."

RÓLUK AKAROK OLVASNI!!! Ahogy Kat és Kasteo (ő Barrons Kilencek csapatának egyik tagja) részeket is minél többet szeretnék. Viszont Lor és Jo untattak. A velük foglalkozó bekezdések nem voltak ínyemre, főként mert úgy éreztem, a sztori kezd egy olyan irányba menni, amiről nem szeretném, hogy a Tündérkrónikák szóljon. Sajnos erre még rátett egy lapáttal Mac is, akinek egész könyv alatt az volt a legeslegnagyobb baja, hogy viszketett ott lent, és nem volt aki megvakarja.

"Nem vagyok benne biztos, mi aggaszt jobban: a Chester alatti veszély, az apátság alatti, vagy az, ami bennem van. Szeretném, ha mindegyik eltűnne.
– Gondolod, hogy valaha minden visszatér a normál kerékvágásba?
– Volt valaha normális? – néz rám Barrons. – Elvesztettem valahol egy évszázadot?
– Franc a normálba! – feleli Ryodan. – Adj egy jó csatát bármikor!
– Ez az, főnök – ért egyet Fade.
– Meg vagytok ti mind buggyanva – horkan fel Dustan. – A fél golyómat odaadnám egy nyugis évszázadért.

A többi Keltar hangosan helyesel, más-más testrészt ajánlva fel."

Összesítés: nagyszerű érzés volt ismét visszacsöppenni egy olyan fantáziavilágba, amit már évek óta ismerek, és akinek kitalálója előtt emelem a kalapom. Moning ismét szövevényes történetet rakott le az asztalra, viszont a sok kufircolós jelenet és Mac túlzott nyavalygásai miatt nem varázsolt el annyira a könyv, mint elődei. De inkább a pozitívumokra térnék ki, és azokból volt jó néhány, igaz inkább csak magas labdák voltak, amit az írónő nem igazán akart lecsapni, inkább csak kóstolók voltak a jövőbeni kötetekre nézve. Hisz kapott itt egy jó adag felvezetést Jada és Ryodan, Kat és Kasteo, amik igazán érdekesek voltak, amik miatt továbbra is kíváncsi vagyok a folytatásokra. Arról pedig ne is beszéljünk, milyen jó volt újra Barronsról olvasni, és Mac-ről is, idegesítő nyafogásai ellenére is, mert amikor kellett, odatette magát.
A könyv utolsó lapján olvasottól szerencsére leesett az állam, Moning nem hazudtolta meg magát, még mindig nagyon ért a függővégekhez.

8/10        

"... annyit kellett tennem, hogy nem veszek tudomást a Sinsar Dubh-ról. Soha nem nyitom ki. Soha nem használom a végtelen hatalmat, mely a rendelkezésemre áll.
Könnyű, nem?
Hát, nem.
A kísértés nem olyasmi, ami felett elég egyszer felülkerekedni, s utána már szabad is vagy. A kísértés minden este beveszi magát melléd az ágyba és segít elmondani az esti imád. Reggelente veled ébred egy fincsi kávé kíséretében, és tudja, hogy szereted a legjobban: bűnnel átitatva."

"Addig nem vagyunk képesek megbecsülni azt, amink van, míg el nem veszítjük."

"Kedvelem Lort. Mert agresszív, domináns és részben vad ember, de egyetlen kegyetlen porcikája sincs, s kimondottan rajong a nőkért és a gyerekekért.
Néha úgy gondolom, hogyha a másik nyolc nem lenne, Lor más ember lenne."

"– Egyetlen csókért képes lennél becsapni – becsmérli a nő.
– Világokat rombolnék le egy csókért.
– Próbálj egyet megmenteni, sokkal többért."