Rachel Gibson: Valentin-nap és egyéb őrültségek

     Valentin-nap közeledtével úgy gondoltam, jót tenne, ha valami érzelmes, de szórakoztató könyvet vennék a kezembe. És képzeljétek, pont, amikor azon agyaltam, hogy mit olvassak, jött egy e-mail az Athenaeum kiadó munkatársától, hogy szeretnék-e valamelyik, az "ünnep" közeledtével kiadott újdonságukról recenziót írni. Kíváncsian betöltöttem a listát, és kis töprengés után úgy döntöttem, hogy Rachel Gibson romantikusa lesz a legjobb választás.

Rachel Gibson

  
     Mi tennél, ha a pasid ejtett, az amúgy stresszes munkádból kiábrándultál, és szeretnél feltöltődni, no meg valahogyan visszanyerni az önbecsülésedet? Kate Hamilton szorult helyzetében otthagyja Las Vegas csillogását, hogy az Idaho állam vadregényes vidékén fekvő kisvárosban, Gospelben vigasztalja magányos nagyapját, és mindent megtesz azért, hogy maga is erőre kapjon.
Útközben megpróbál elcsábítani egy szívdöglesztő idegent, ám az kikosarazza, mire a lány komolyan kétségbe esik azon, hogy vajon lehet-e ennél elkeserítőbb a helyzete.
Lehet, hogy igen… Először is, kiderül, hogy Gospelben a legtutibb péntek esti buli a verselgető társasköri hölgyek felolvasóestje. Aztán Kate találkozik Rob Sutterrel, az egykori jéghokis fenegyerekkel, aki jelenleg a szemközti sportbolt tulajdonosa – s kiderül: ő az a szívdöglesztő idegen, aki lepattintotta!
Hogy korábban Rob is megégette már magát a szerelemben, az enyhe kifejezés!
Amikor egy nap zárás után erősen kompromittáló helyzetben találják magukat Kate nagyapjának boltjában, teljes gőzzel beindul a gospeli pletykagépezet…

"Nagy cumi volt ez a Valentin-nap."

     Már az első mondattal sikerült lehengerelnie az írónőnek: viccesen kacagtató, és néhány évvel ezelőtt én is ugyanezt mondogattam.
Anno rüheltem a Valentin-napot, bántotta a szemem a sok nyáladzó párocska (ahham, szerintem is volt bennem némi irigység meg féltékenység, jaj de gonosz boszi voltam), plusz az a rengeteg habos-babos rózsaszín meg szívecskés izé, amit olyan "vedd meg a szerelmednek" módban próbálták az eladók rátukmálni a pink-ködben örömködő emberekre. Ma már más a helyzet, amióta képzeletem fickója megtestesült, és lassan hat éve megyünk egymás idegeire. :) De a könyv - ami mellesleg egy Hokisok nevű sorozat harmadik része - főszereplője, Kate, még mindig az ábrándozásnál tart mindaddig, amíg az első fejezetben meg nem pillant egy szexi Fu Manchu bajszos hapsit, akinek "miért ne éljek egy kicsit" módon pajzán ajánlatot nem tesz. Pofára is esik - szegény.   

"Igen, olyan érzése volt, mintha nem vett volna levegőt, mióta besétált az M&S Marketbe a nagydarab, rosszéletű Rob Sutter, aki jobban nézett ki, mint valaha. És akinek a zöld szeme meg a majdnem százkilencven centije egyfolytában arra az ominózus estére emlékeztette őt, amikor ki akarta élni a fantáziáit. Amikor nem akart mást, csak egy kis anonim szexet, de csak megalázó elutasításban volt része."

Kate azt hitte, soha többé nem találkozik a pasival, de mit ad Isten, az élet úgy hozza, hogy még legyen közös dolguk, így amikor a nőt újabb sokkhatás éri, végérvényesen hátrahagy mindent, és bevackolja magát özvegy nagyapjához... csak pár hónapra... és akkor, egy nap, belibben a papi boltjába az a szédítő ex-hokis csajozógép.

"Végtelen hosszúra nyúlt a csend, és Kate azt várta, hogy a férfi közölje a nagyapjával, hogy már találkoztak, és az unokája egy részeges ribanc."

Ahogy azt kitaláljátok, a sértett Kate egyrészt parázik, hogy a pasi vajon hogy fog reagálni a nem várt viszontlátásra, mert ha nem úgy reagál ahogy az jó lenne, akkor a cserfes banyák a szájukra veszik Miss Hamiltont, és ugye mindenki tudja, vagy sejti, milyen az, amikor az ember a pletykafészkek kereszttüzébe kerül. Nem kellemes. De a kémia végül dolgozni kezd kettejük között, és a könyv még inkább kibontja románccal teli és chick lit szárnyait, amitől még a zavaró tényezők is elhomályosultak. Ó, igen, a zavaró tényezők. Azok voltak szép számmal, bizony. Mondjuk így igazán konkrétumot csak kettőt tudok felsorolni:
1. A könyv eleinte olyan volt, mint egy reklámújság. Ha a szereplő felvett egy ruhát, vagy elrágcsált valamit, annak a dolognak mindig megvolt mondva a márkája. Mit bánom én, hogy cincung nadrágot, meg cáncung cipőt, vagy édenkerti fügefalevelet viselt, esetleg vojázs fagylaltot kanalazott valamelyikük. Nem. Érdekel. Nadrág, cipő, vagy pulóver, ennyi meghatározás nekem bőven elég.
2. Rob bajsza. Vagy szakállas bajsza. Vagy bajszos szakálla. Az a Fu Manchu szőrzet. Nem bírom a pofaszőrt, még az enyhe borostát se egy pasi képén. Na jó, az én pasim képén, mert kiirritál itt-ott-amott, de egy modell arcán oké, ott elnézegetem.

"Kate szinte semmit nem tudott erről a fickóról, leszámítva, hogy egy görény, és hogy Hummerrel jár."

Rob nem egy tündéri pasas, nem lehet tőle igazán elolvadni, mert az előélete igencsak piszkos, és jól nevelt hölgyeknek taszító. Viszont mégis azt mondom valahol jó fej, és egyedi azon szempontból, hogy nem tucatszereplő. Megvolt a rossz, hibákkal teli előélet, plusz az előítélet a bárokban felajánlkozó nőkről, ami nagyon is érthető, de a történet legnagyobb részében érzelmileg olyan pancser volt. De idővel azt vettem észre magamon, hogy azt gondolom ez a pasi szexi. Azért nem zúgtam bele plátóian, semmiféle képen sem, de a humorérzékét, azt nagyon bírtam.

"– Rob – szólt rá az édesanyja –, ha szépen megkérlek, mondanál asztali áldást?
A fia úgy bámult rá, mintha arra kérte volna, hogy fejen állva szavaljon franciául. Letette a villáját.
– Azt akarod, hogy imádkozzak? – értetlenkedett. – Itt és most?
Grace arcáról nem olvadt le a mosoly, miközben szúrós pillantást vetett a fiára.
– Hát persze, drágám.
Rob lehajtotta a fejét, és összeszaladt a dús szemöldöke. Kate túlságosan nem lepődött volna meg, ha a férfi valami olyasmivel rukkol elő, hogy Jó kaja, jó husi, Istenünk, hagyj enni!
De nem így történt.
– Áldd meg, Urunk, az ételt, mely az asztalunkra került – mondta Rob, majd rövid szünet után hozzátette: – És add, hogy ne legyünk tőle rosszul, ne akadjon a torkunkon, és ehhez hasonlók… Ámen.
– Ámen – mondta Kate is, miközben ajkait összepréselve visszafojtotta a nevetést.
– Ámen.
– Ámen. Köszönöm, Rob.
– Szívesen, anya..."

Kate pedig nem rest, ha öniróniáról van szó, minden fejezetben szívatta saját magát, és ezzel nagyon mulattatott. Azért előfordult, hogy nemcsak saját magát ostorozta, hanem a kisváros öregasszonyai is belekötöttek. 

"– Mindenki azt mondja, hogy maga merev, mint a januári kutyatetem..."    

Tény, hogy a nő nem volt könnyű eset, de azért nem hasonlítanám egy kutyatetemhez, még ha ezt olvasva fel is röhögtem. Azért annyira nem kemény dió ő, csak sok kellemetlenség érte az életben, és mire közelebb kerülne a megfelelő férfihez, az behülyül. De addig is, és utána is jólesett olvasgatni a bujaságaikat.

"– Arról volt szó, hogy csak barátok leszünk – nyögte ki nagy nehezen Kate, mielőtt teljesen elvesztette volna a józan eszét.
– Mindketten tudjuk, hogy ez a barátság nem lehet hosszú életű – felelte a férfi, és a szája már közeledett is Kate szájához. Kate az utolsó pillanatban elfordította a fejét, így Rob ajkai az arcán
siklottak végig, egészen a nyakáig.
– De a te ötleted volt!
– Most jobb ötletem támadt – felelte Rob, és Kate közvetlenül a füle alatt érezte a férfi forró leheletét. – Akarod hallani, hogy mi az?
A lány Rob vállára tette a kezét, és megrázta a fejét.
Rob azért előadta a remek ötletét:
– Arra gondoltam, hogy egyszerűen hülyülhetnénk, mint a tinédzserek. Összedörgölőznénk, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle.
Kate pontosan tudta, mi lenne belőle, és a benne bujkáló, áruló kisördög akarta is, hogy az legyen."

A könyv nemcsak a főszereplők kurta-furcsa kapcsolatáról szól, hanem Kate nagyapjáról és Rob anyjáról.

"– Mi rímel arra, hogy változik? – kérdezte.
– Esetleg a csodálkozik?
Stanley az unokájára nézett, majd a papírra nyomta a ceruzáját.
– Köszönöm! Ezt a szót kerestem.
Azt, ahogy a nagyapja az utóbbi időben viselkedett, kétségkívül tökéletesen le lehetett írni ezzel a két szóval…"

Az öregek aztán jól belecsaptak a dolgok közepébe, aranyos volt végigkövetni az egymásra találásukat, nem cicóztak, cukik voltak. Ahogy Kate-ék is, a happy enden nincs is csodálkozni való.    

Összesítés: a fülszöveg jó! A borító nem. Ha utóbbi alapján kellett volna döntenem, akkor nem kívántam volna ezt a könyvet. Pedig a kezdeti nehézségeket leszámítva kellemes, viharos kapcsolatot bemutató, mulattató, valóságszagú történet, ami ha egy sportos sorozat része is, nekem jólesett, hogy nem volt benne hoki, meg meccsek. Talán ha az első két részt elolvasom, és belekóstolok a hokisok világába, akkor másként fogom gondolni. De addig is ezzel a résszel elégedett vagyok, főleg azért, mert önmagában olvasva is megállja a helyét... szerintem. És igen, jól gondoljátok, az előző részekre is vevő vagyok, mert ez tetszett, Rachel Gibson munkássága bejön. 

8/10

Az olvasás lehetőségét köszönöm az Athenaeum kiadónak!