A.O. Esther: Gombnyomásra II.

     Amikor tavaly megkaptam Esztertől a Gombnyomásra első részét, nagyon meglepődtem. Több szempontból is:
Egyszer azért, mert mikor a monitoron nézegettem a borítót csak hümmögtem, túl egyszerűnek tartottam. Bezzeg a valóságban milyen gyönyörű! A színek és a dombornyomásos felíratok miatt életre kel.
Másodszor nagyon meglepett a tartalom. Az, hogy milyen sikeresen elütnek a Glóriák és a Gombi szereplői egymástól. Mert találkoztam én már olyan szerzővel, aki rengeteg könyvet adott már ki, és a szereplői bizony itt-ott egymás klónjai, ami nem túl jó. Viszont Eszter karakterei ha elvétve hasonlítanak is a jellemükben, mégis egyediek, és ez nagyon tetszik. A történet, hát az meg végképp! 

     Mia és Russel a megalopolisz egy távoli szegletében, Talbot házában raboskodva a szökésüket tervezik, ám minden rezdülésüket a ház intelligens számítógépe, Veronica figyeli. Elég egy rossz lépés, és a csuklójukon villogó bilincsen keresztül megbüntetik őket.
Liam és Dylan a cellájukban üldögélve várják a pillanatot, hogy a többi halálraítélttel együtt száműzzék őket a dzsungelbe, amikor megtudják, a mutánsokat előre beetették a kapu előtt, hogy senki ne élje túl a kivégzést. A két, mindenre elszánt vadásznak azonban sajátos terve van a szabadulásra…
A Hobbs-birtok feketébe öltözik, miután a fényújságban levetítik a kintieknek a 268-as kapunál történt mészárlást. Stella valósággal belerokkan a gyászba, amikor Hobbs dokiék hírt kapnak Russelékről. A lány végső kétségbeesésében Ryannel Manipurába utazik, hogy segítsen a bátyjának és Miának a szökésben, ám nem sejti, hogy ezáltal az ő élete is veszélybe kerül.
Doktor Cohen sem tud békében nyugodni: ismét Miához fordul, és arra kéri, segítsen megtalálni a mágikus követ, amelyet egy legendás, sumér királynő titka rejt, és amely megoldást jelenthet a Manipurában kialakult önkényuralom megdöntésére.
De vajon sikerül-e Miának és Russelnek elmenekülnie Manipurából? Hogyan élik túl a vadászok a kivégzést? Létezik-e olyan seb, amelyet nem gyógyít be az idő sem és valósággá válhat-e egy égben köttetett szerelem? 

     Az első rész remek befejezést kapott, azt sem tudtam hogy vakarjam fel az állam a padlóról, úgyhogy sejthetitek milyen izgatott voltam a folytatással kapcsolatban. Nem is kellett csalódnom, mert a második rész is nagyszerű élményt nyújtott, csak nem volt olyan akciódús mint elődje. Ez a rész inkább volt érzelmesebb, mint véres csatákkal teli, de mégis megfogott. Érzelmi viharba taszított, előfordult, hogy belül őrjöngtem egyes részek miatt, de idővel lehiggadtam és csak mosolyogtam a szerelmes jeleneteket olvasva, az utolsó oldalon meg ráharaptam az alsó ajkamra és kistányérnyira meresztettem a szemem. Szóval vágtam egy "jaj, na mi lesz ebből" pofát. 

Olvasás alatt ismét betekintést nyertem Manipurába, és a falon túli vadonba. Amíg Mia és Russel  az egyik rossz szerzet Talbot foglyai voltak (a vén kecske magának akarta Mia testét, plusz Russel tudását), addig a kapun túl sok embert, köztük Liamet, Dylant és Amandát a mutánsok közé vetették. Számomra az, hogy a nagyvárosi lányt kitoloncolták, és nem is akárhogy és akármik elé, nagyon izgalmas volt, féltettem a bőrét, mert úgy ahogy megkedveltem, de reméltem, hogy a vadászok megmentik az irháját. A mutánsok feltűnése utáni pillanatok hátborzongatóak voltak, de örültem, hogy Liaméknak helyén volt az eszük, és sikerült megmenekülniük. 

"- Sajnálom, hogy bunkó módon beszéltem rólatok! - nyögte ki végül nehezen. - Sajnálom, hogy így érzek veletek kapcsolatban.
- Ne sajnáld! Én is így érzek veled kapcsolatban! - nyomta meg Liam az utolsó két szót..."

Én meg azt sajnáltam, hogy Amanda még ebben a szorult helyzetben sem tudott csomót kötni a nyelvére, és elkezdett pimaszkodni... nagyon... és ami utána történt, hát azt nem tudtam hová tenni. Sőt, haragudtam Liamre, hogy úgy otthagyta a csajt az erdőben, mint kutya a végtermékét. Ebben az ügyben Dylan is nagy kérdőjel, nem értem, miért nem erősködött jobban, hogy vigyék magukkal a lányt. Ennyire semmis nekik egy ember élete? Merthogy Amandának semmi esélye egyedül, az tuti. Ha pedig mégis, akkor megleszek lepve.
De térjünk rá inkább a többi szereplőre.
A manipurai részek irtózatot váltottak ki belőlem. Nah azért előfordult, hogy elolvadtam egyes szépségein, de a városban élő emberektől viszketett a tenyerem.  

"Egyre jobban haragudott a korábban oly álomszerűnek hitt, bálványozott Manipurára, és már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a megalopolisz megérdemli, hogy megmentsék a lassú, de biztos rothadástól..."

Russellel együtt szerettem ennek a városnak az életet megkönnyítő csúcstechnikáit, viszont ahogy azt már az előbb is mondtam, egyes személyek miatt csalódás ért a várost illetően, és most már határozottan azt mondhatom, hogy nekem a Hobbs-birtok lenne a választott otthonom. Olyan ez a város, mint egy díszes, húsevő növény, ami káprázatos, de rothadásszagú és életveszélyes. Vajon lehet ebből a bűnös városból valaha olyan szépséges orchidea, mint aminek láttatja magát? Igazán sohasem. Mert a bűn, a mocsok, a képmutatás már annyira beleivódott a társadalomba, hogy sosem lehetne csírájában elfojtani. Mindig lennének valakik, akik nagyobb górénak tekintenék magukat a többi embernél, és előbb-utóbb még a békében is lázadást szítanának, hogy a kezükbe kerüljön a hatalom. Ismerős? Mint a mi világunk. Ez a könyv nem csak egy kitalált bonyodalmakkal és szép szerelmekkel teli történet, hanem kemény társadalomkritika is.

Szomorú, hogy az erőszak mennyire részesévé vált az életünknek. Minden téren. Ilyenkor legszívesebben a homokba dugnám a fejem, vagy átkozom azét, aki szórakozásból tesz olyat egy embertársával, ami miatt rozsdás bökővel herélném ki. Ez a rész spoileres lesz, de nem tudom megállni, hogy el ne mondjam, a manipurai Ryanen legszívesebben kipróbáltam volna egy hasonló eszközt. Az első részben kicsit sajnáltam, mert láttam, milyen szép pár lennének Stellával, de tudtam, hogy a szőkeség szíve igazából Dylanért dobog. Picit fájt a szívem, hogy fájni fog Ryané is, és valahol reménykedtem, hogy talál majd magának valaki mást, esetleg kiderül, hogy nem is olyan jófiú... hát kiderült, hogy nem az. Átkozódni csúnya dolog, de kívánom, hogy találkozzon egy nagyon éhes mutánssal.  

"A város gyorsan sunaht el mellettük, de Stellát többé nem hozta lázba Manipura ékessége. Hazavágyott, és egyre jobban haragudott magára, amiért másodszor is elcsábította a megalopolisz hazug világa."

Stella, ó, drága kicsi Stella. Ebben a részben nagyon közel kerültünk egymáshoz, sokszor szerettem volna megsimogatni a hátát, és segíteni neki a gyógyulásban. De sokkal jobb doktort kapott az élettől, mégpedig Dylant, aki végre mert lépni, igaz eleinte inkább tyúklépésekben.

"Dylan Forest! Hogy mondhatsz nekem ilyet azok után, hogy a hupikék festékem egyenesen a szívedbe talált?
Az indián csak nézte-nézte a maszatos lányt.
- Hagytam magam.
Stella felnevetett.
- Nem, nem, ez nem igaz! Ismerd el, hogy eltaláltam a szívedet!
Dylan hirtelen megfordult vele, így újra Stella került alulra.
- Eltaláltad a szívem... - mondta egészen komolyan, de a lány már nem nevetett."

A Stella-Dylan jeleneteket az első pillanattól kezdve szerettem, idővel igazi felszabadult mosolyt csaltak az arcomra. Nagyon szépen összegabalyodtak ők ketten, nagyon szép romantikus pillanatokat éltek át együtt, ami sokkal szebb sorokkal szolgált, mint Mia és Liamé.

"A nap első sugarai így találtak rájuk, szerelmesen összebújva, a padlástér magányában, egymás csókjába feledkezve."

Azért a szerelmes-összebújós pillanatok mellett helyett kaptak az akciórészek is, amiből kevesebb volt mint az előző részben, de Stelláék elfeledtettek velem minden olyan részletet, amit amúgy hiánycikként hoznék fel. Szóval az akciórészek... kevés volt, de velős, és a harmadik részben lesz igazán kiteljesedve, amit már izgatottan, tenyérösszedörzsölősen várok.
Miután volt részem egy kis fegyverropogásban, Eszter elkalauzolt Dylan nagymamájához, Ria mamához, aki egy elképesztően rokonszenves idős hölgy. Akihez nagyon nehéz és igencsak veszélyes eljutni:

"Stella tornacipője váratlanul beleakadt egy korhadt gyökérbe, és elbotlott, de Dylan nem engedte, hogy elessen. Az elvétett lépés nyomán újabb gödör tárult fel előttük, a korábbihoz hasonló, gyilkos karókkal megtűzdelve. A lány levegőért kapkodott az ijedtségtől, de Liam is megdermedt.
- Te Dylan - hümmögött Mason a félhomályban. - Mondd, ilyen szar úton hogy jön ki a nagyihoz az ügyelet?"

Annyira fesztelen, olyan kedves, nagyon barátságos és bölcs asszony, akinek nem mindennapi kertje, az Angyaldomb elsőre megbabonázott, de főleg a közelében sündörgő állatok, közülük is a csodaszép hiúz, Max. 

"... a hiúzok öntörvényűek. Nem idomíthatók. Hatalmas a szabadságigényük és bár bájos cicusnak néznek ki, rém gorombák tudnak lenni."

Goromba cicus, de olyan szépen egymásra találtak Stellával, még ha nem is úgy, mint egy házi cicával. Nekem igaz nem hiúzom van, hanem egy szürke szőrmók cicusom Gracie, de olyan ő, mint Max - csak akkor enged valakit magához közel, ha ő úgy akarja.

A falon túli élet veszélyes és mesés, de a falon belüli is, amit Mia és Russel közösen eltöltött napjain keresztül még inkább megtapasztaltam. Néha már azt hittem, Russ kezd a lányba beleszeretni, ami azért nem lett volna túl meglepő. Meg is ijedtem rendesen, de a későbbieket olvasva most már biztos vagyok abban, hogy hülyeséget gondoltam.  

"Hisz ismered Russelt. Ahol számítógép van, ott ő az úr..."

Russel, a zseni, nagyon szimpi karakter, örülök, hogy ebben a kötetben jobban megismertem őt, és kívánom, hogy a harmadik kötetben végre ő is igazán szerelmes lehessen. Számítok rá, hogy a folytatás szerelmi téren nagyrészt róla és Dylan húgáról, Kristenről fog szólni, de Eszter könyveivel kapcsolatban én már semmiben sem vagyok biztos, mert hiába képzelem egy-egy agyszüleményemet igazságnak, az írónő mindig másként rendezi a szálakat.

Russ alkalmi bajtársa, Mia, mostantól végérvényesen az egyik kedvenc női karakterem. Nem csak azért, mert tökös, hanem mert lepacsizhatok vele szülőfronton. Vártam és féltem attól a pillanattól, amikor ő és a valódi édesanyja végre találkozhattak. Hát, én másként gondoltam a nagy találkára, a lány anyjában eléggé csalódtam. Az, hogy a saját gyerekét megpróbálta pótolni... nekem egyáltalán nem szimpatikus.      

"Úgy érezte, bár megtalálta, valójában már réges-régen elveszítette az édesanyját.
Az édesanyját, aki sohasem volt igazán az övé."

Kicsit magamra ismertem ebben a helyzetben, csak nálam apámmal kapcsolatban van így.
Miával együtt az önsajnálat medencéjébe süllyedtem én is, de megpróbáltam a történetnél maradni. Szegény lányt úgy sajnáltam. De aztán amikor Mia elpanaszolta Russelnek a bánatát, a srác olyan értelmes és bölcs dolgokat mondott neki, amire sosem gondoltam volna, és kis idő múlva, amikor felfogtam a szavait, próbáltam megérteni a lány anyját, de akárhogy is, nem sikerült. Nem vagyok én még bölcs, hiába is nőnek (még mindig) azok a fogaim...

Összesítés: csöppnyi akció, megannyi érzelem és szerelem, szereplők, akiknek életfilozófiájuk és igaz mondásaik ámulatba ejtő. Mondjuk voltak helyzetek amiken nemcsak ámultam, hanem a hajam az égnek meredt, főleg egyes karakterek miatt. Ott volt Ryan, Amanda vagy Liam, utóbbi legfőképp azért, amikor szemrebbenés nélkül szusit csinált a disznó szomszédból. Tyűha, hát nem piskóta a fejvadász.
Voltak pillanatok amiket szerettem, nagyon, de voltak olyanok, amik megbotránkoztattak, idegesítettek, de ezekkel együtt volt a könyv igazán jó, életszagú és hiteles.

9/10

A könyvet köszönöm A.O.Esthernek! :)