A.O. Esther: Kristályfény

    Sok könyvsorozatba belekezdtem már, legtöbbjüket félbe is hagytam (egy időre). Vagy azért mert nem tetszett a kezdőkötet sem, vagy pedig mert idővel érdekfeszítőbb történetet találtam magamnak. Ritkán fordul elő, hogy azért vagyok kénytelen egy ideig elbúcsúzni egy sorozattól mert nincs meg a folytatás, de a glóriáknál ez a szitu állt fent. Egész mostanáig... és el sem hiszitek, milyen jó érzés volt újra a megszokott angyalcsapatommal bandázni.  

     Az angyalok megérkeznek a törpék birodalmába a varázsporért, de a szívük is megszakad attól, amit ott találnak.
Az anyját sirató Frídr, aki bűbájjal hatalmába kerítette Joshuát, bosszúért remeg. Elijah szemére rémálmokat küld, melyekben Sophiel más férfiaknál keresi a gyönyört. Alig várja, hogy a féltékenységtől őrjöngő Elijah megölje szerelmét, majd a varázsital bódulatából felébredve maga is belehaljon a bánatba.
A még mindig Arielről ábrándozó Machiel az Azraeltől ellopott néhány kristálykoponyával Birca szigetére menekülne, ám foglyul ejti a kegyetlenségéről híres norvég király, Harald.
A kristálykoponyák pusztító erejét tudva Muriel, az Ásványok Angyala alászáll, hogy hatástalanítsa azokat, de halálos veszedelembe kerül. A démoni megszállás alól megszabadult Gabriel siet a segítségére, és nocsak, mintha gyengéd vonzalom ébredezne köztük.
Persze, a békésebb időkre vágyakozó Sahranfer és Azura sem tétlenkednek, és bár békejobbot nyújtanak Elijahnak, ki tudja, a kristálykoponyák nem kísértik-e meg őket is újra.
Azraelék eközben a déróriások kíséretében elindulnak, hogy végső csapást mérjenek az angyalokra és a vikingekre. Soha nem látott háború veszi kezdetét, és Elijah csapata tudja, nincs esélyük ekkora túlerő ellen.
De vajon a sors miként munkálkodik? Felülkerekednek Frídr ármányán a szerelmesek? Valóban végleg Pokolra szállt Arshamon? Megbékélnek a hajdanán egymást testvérként szerető angyalok? Na és Machiel mihez kezd egy halandó király szerelmes rajongásával?
Kedves Olvasóm! Megdöbbentő válaszok és még több izgalmas kérdés vár legújabb kötetemben, a Kristályfényben.

     Elég kemény időszakomat élem, sajnos újra felütötte fejét az időhiány, ami nagyban kihat az olvasásra is. Néha túl fáradt vagyok leülni egy könyvvel, vagy ha olvasok is valamit, akkor csakis arra koncentrálok, blogolásra már nem marad energiám. Főleg, ha olyan könyvet sikerül a kezembe kaparintanom, aminek képzeletvilágában még jól is érzem magam. Ez az eset állt fent Eszter angyalos sorozatának ötödik részénél, a Kristályfénynél. Nagyon jólesett valami megszokott, romantikus, kalandos történetben elmerülni, ahol azért előfordult, hogy mind a tíz körmöm gyakran veszélybe került.

A történet ugyanolyan kalandos és érzelmes mint az eddigiek, de mégis másmilyen. Sophiel és Elijah kapcsolata az előzményekben sem volt idilli, ami ebben a kötetben még inkább zűrzavaros volt egy bosszúéhes boszi miatt. A banya nem az a fajta bosszúszomjas nőszemély, mint amilyenre általában számít az ember, nem olyasvalaki aki egy szerelemi háromszög felesleges csúcsa, de mégis jól bekavar az álompárnak. Annyira idegesített ez a nőszemély, hogy már azt vártam mikor adja már meg neki valaki a kegyelemdöfést, mert rossz volt nézni, ahogy miatta Sophiel kénytelen elviselni egy csomó testi fájdalmat, amíg Elijah a lelkében dúlóval harcol.
Valamennyien ismerjük a féltékenységet. Mindenkit megfertőz... előbb-utóbb biztosan. A boszi pedig ezt használja a gerlepár ellen. A vezért a bájitala miatt olyan álmok gyötrik, amiben kedvesét látja, amint másokkal megcsalja. Borzasztó érzés, még ha tudja is, hogy amit látott az nem igaz. Velem is előfordult már, hogy a párommal kapcsolatban ilyesmit álmodtam, és hiába keltem fel és tudtam, hogy az egész hülyeség, szerettem volna jól megütni a szerelmemet. Ezt azért kihagytam, helyette távolabb vackoltam magam az ágyban tőle. Neki is volt már ilyen álma, arra ébredtem, hogy meghúzta a hajam félálmában. Szóval tudom, mit élt át Elijah, és az ő álmai aztán kibírhatatlanok voltak. Hiába a tudat, hogy mi igaz és mi nem. Az ember esendő, még ha a szerelme hatalmas, és megingathatatlannak tűnik. Emlékszem, egyszer azt olvastam, hogy a rajongók erősen ajánlották az írónőnek, nehogy szétválassza a párost. Csatlakozom! De ha ennyit kínozta őket, és ennyi köteten át, akkor igazán megérdemlik a végső boldogságot.   

"Nem elég, hogy háborúra készülünk, belülről is pusztít minket a métely."

Ezután a rész után már nem csak Sophielék miatt kezdtem el aggódni, hanem a másik két szerelmespár miatt is. Vagyis amíg az egyik duó az, a másik nem... még nem. Az egyik oldalt az a fiatal angyallány képviseli, aki a nagy angyalharcos, Ariel miatt hagyta ott égi otthonát, és öltött emberi testet. Ahelyett, hogy az történt volna amire számítottam, mármint hogy ők ketten végül összejönnek, egy éles vonallal keresztül lett húzva, amikor a történetbe csöppent a norvég király, Véreskardú Harald. Hát ez a pasi egyből kedvenc lett! Tudnak ezek az angyalcsajok, mert minden egyes morcos pasit akár halandó vagy sem, pillanatok alatt az ujjaik köré csavarják. Amíg az írónő Elijahékat négy köteten át húzta (és velük együtt engem is), hogy végre beteljesedjen a szerelmük, és végre eltölthessenek néhány nyugodt rózsás percet, addig ebben a részben Machiel és Harald hipp-hopp egy pár lettek.

"Nem fogok jelenetet rendezni, ha rám erőszakolod ezt a házasságot, de biztos lehetsz benne, hogy amint tehetem, megszököm innen, és akkor nagyon csalódott leszel.
- Megkapó az őszinteséged, de hidd el, itt tudlak tartani téged... És meglehet, idővel már nem is akarsz elmenekülni tőlem."

Ez nekem gyors volt, és túl intenzív, de ahogy fogytak a lapok és a fókusz rákerült a könyv többi témájára, úgy gondolkodtam el rajtuk. Ha az ő szerelmi száluk is addig lett volna húzva, mint az előző könyvek főszerelmeséi, akkor a hasonló történetvezetés miatt hümmögtem volna egy picit. Így kiegyeztem magammal, hogy bár hipersebességre volt kapcsolva ez a szerelem, attól még működött. Először bajosan, mókásan, később pedig édesen és szenvedélyesen.     

"Lehet, hogy azért sodort ide az élet, hogy észrevegyem, a földi szerelem nem Ariel oldalán vár rám?"

"Még soha életében nem ragaszkodott úgy senkihez, mint az aprócska angyallányhoz, és aggódva döbbent rá, hogy a szerelem mennyire sebezhetővé teszi."

Nagyon kellemes volt róluk olvasni, hamar belopták magukat a szívembe. De rajtuk kívül van még egy párocska. Gabriel személyes kedvencem, aki a harmadik kötetben nagyon megjárta a pokolban.  Arshamon, az alvilági város ura megszállta a testét, miközben olyan dolgokat cselekedett, ami az angyalt még saját valójában is megváltoztatta. Megkeményítette. Erőszakossá tette. Azt hittem, ha végre sikerül a testéből kiűzni az a frányát, akkor visszakapom azt a régi Gabrielt, akit anno megismertem. De nem. Amit azért annyira nem bánok, mert így sokkal színesebb egyéniség lett. És nagyon bírtam, amikor egyszer-egyszer összekoccantak Arshamonnal.   

"Gabriel! - nyögött fel odabent. Hogy rohadnál meg ott, ahogy vagy!
...
- Nem sokáig sutyorogsz már nekem, te pokolfajzat... - szűrte át a fogai között Gabriel."

Jujujuj, nagy, sőt hatalmas esélyt látok arra, hogy Gabe végre igazán szerelembe essen. Nagyon ráférne a pasira egy kis boldogság a sok sóvárgás és rosszalkodás után. A hölgy pedig nem más, mint egy újabb szereplő, Muriel, az ásványok angyala, aki a rossz oldalon álló angyalok őrület és erőforrásainak (kristálykoponyák) felkutatásában és elpusztításában segédkezik. Az új tag eléggé szimpatikus, és nagyon peches, mert az egyik legnagyobb kívánsága, hogy ne sikerüljön megtapasztalnia a testi fájdalmat, semmissé vált, amikor az egyik kaland során megkóstolta egy szörny. De a testi mellett a lelki nyomorúsággal is szembe kell néznie, mert hát benne is dolgoznak a hormonok, és a folyton közelben lévő Gabriel nagyon jó pasi.  

"Napról napra egyre több gyalázatos emberi tulajdonságot vélek felfedezni magamon, és nem tudom irányítani őket."

Ennyit a lamúros részekről, térjünk át a regény többi oldalára.
Az előző részek leírása gyönyörű volt. Minden egyes pillanatot olyan élesen láttam magam előtt, mint egy filmet, és ez nagyon tetszett. Ez a vonal ennél a résznél sem volt másképp, és örültem, hogy a megunhatatlan erőt adó életigazságok is helyet kaptak a fejezetekben. 

"Megtisztítottuk a világot ezektől a vadállatoktól - Bardo felnézett a csillagokra -, de ez bármennyire is nemes cselekedetnek tűnik, Atyánk szemében nem helyes...
- Hát akkor? Nincs remény?
- De, barátom. Mindig van remény. Atyánk sokkal nagyvonalúbb, mint gondolnád. És ami ennél is fontosabb, belelát a lelkedbe. Tudja, mit miért teszel. Megérti az indokaidat és szavak nélkül is tudja, mit érzel odabent."

Csak azzal volt gondom, és sajnos elég nagy, hogy a regény rohant. Machielék mellett sajnos a cselekményvezetés is sprintelt. Én értem, hogy egy-egy izgalmas résznél miért lógott egy érdekes rész a levegőben, hogy később nagyobbat szóljon a csattanó, de remekül meglettem volna, ha az adott probléma vagy tragédia vagy akármi a részletekbe nyúlt volna. Például amikor Erik öccse és Arshamon lelke találkoztak (jó nem tagadom, ennél a résznél nagyot néztem, és baromi jó csavarnak tartom), vagy amikor Frídr végre a rövidebbet húzta. Ezek mellett az is zavart, hogy az angyalok szájából egyre több szleng hangzott el. A folyamatos tesózás... hát nem is tudom, fura volt. Ha mondjuk szimplán azt mondták volna egymásnak hogy testvér, meg sem szólalok. Viszont ennél az idézetnél kacarásztam vagy fél órát. 

"- Mit súg a szíved?
- Hogy egyre nagyobb szarban vagyunk..."

Bardo, Ramodiel, mindketten a szívem csücskei, bennük most sem kellett csalódnom. Még Erikkel kapcsolatban is változott valamicskét a véleményem, és látom, Eszter neki is megálmodott egy leányzót. Jól van az! De akik még tőlük is jobban érdekeltek, azok a Sötét angyalok igazán sötét karakterei. Azrael, a főkolompos az a személy, akinél láttam egy kis reményt az azonnali javulásra. Ehelyett bebizonyította, hogy gonoszabb, mint valaha. Nem is bántam. Ám más társainál még látom az esélyt a javulásra, ők még nem elveszettek, kivéve Mizarielt. Az a tyúk egy igazi picsa. Inkább a fejét vágták volna le. De Dirillel is így kezdődött a kapcsolatunk. Először ki nem állhattam, aztán rokonszenves lett, végül az egyik kedvenc karakterem. Majd meglátjuk, Mizariellel hová lyukadunk ki... ehh van egy olyan érzésem, hogy nem leszünk kebelbarátnők, de semmi gond, mert ilyen ótvar, utálni való szereplők is kellenek egy történetbe. És azt kell mondjam, a könyv legjobb részei hozzá, és a Sötét csapathoz kapcsolódtak. Főleg az utolsó pár fejezet az óriási veszélyt jelentő déróriásokkal. Pfú azok a fejezetek és az a függővég... briliáns! Most örülök csak igazán, hogy a folytatás is a polcomon van.

Összesítés: tetszés szempontból ez a rész icipicit alulmaradt a többi könyvvel szemben, de egyáltalán nem írom le, mert méltó folytatás, csak kár, hogy egyes jelenetek túl rövidek lettek, pedig olvastam volna róluk tovább is - szerelmi, vagy problémamegoldó részről egyaránt. De akkor is, olyan jó volt újra ebben a reménnyel, szerelemmel, barátsággal, küzdeni akarással, hittel teli világban elmerülni, ami a kötet végére igencsak megsokszorozta a pulzusszámomat. Remek befejezés, olyan ide-a-folytatást-most-azonnal-de-rögtön fajta, ami nem hagy nyugodni. Úgyhogy léptem olvasni. Addig pedig ez a rész:

8/10
  

A könyvet köszönöm az írónőnek! :)