Katie McGarry: Pushing the Limits

     Régóta ismerem a borítót, könyves net-bogarászásaim alkalmával sikerült vele összefutnom. Azért megnéztem a könyvről alkotott véleményeket is, főleg a pontozásokat, amik kíváncsivá is tettek. Idővel aztán megfeledkeztem erről a könyvről mindaddig, amíg nem értesültem arról, hogy magyarul is kiadják. Nem bírtam addig várni, így felkutattam, és belekezdtem. Elöljáróban pedig csak annyit mondanék róla, hogy ez, az általam eddig olvasott YA történetek legjobbja!

Katie McGarry

     Senki sem tudja, mi történt aznap éjjel Echo Emersonnal, amikor a menő fiúval járó népszerű lányból pletykák tárgya, kirekesztett lett, karján hátborzongató sebhelyekkel. Még Echo sem tud visszaemlékezni a teljes igazságra.
Amikor aztán berobban az életébe Noah Hutchins, a szívdöglesztő, lányfaló, megközelíthetetlen fiú a fekete bőrdzsekijében, és meglepően megértő vele, Echo élete olyan fordulatot vesz, amilyenre sosem gondolt volna. Valószínűleg semmi közös nincs bennük.
Egymás iránti őrült vonzalmuk mégsem foszlik szét, és Echo felteszi magának a kérdést, hogy meddig FESZÍTHETIK A HÚRT, és mit kockáztat azért a fiúért, aki talán megtanítja őt ÚJRA SZERETNI. 

     Kezdek félni a túl hype-olt könyvektől. Nem is azért, mert a tömegnek tetszik nekem meg nem, hanem mert a nyomás hatására szeretni akarom én is, aztán meg faarccal nézek a semmibe, és azt kérdezem magamtól, ez meg mi volt? Megesett már, legutóbbi ilyen emlékezetes olvasmányom az Elakadó lélegzet. Nem is szeretnék erre a könyvre több szót pazarolni, mert ennél sokkal jobban kivitelezett történetről szeretnék írni, ami nem más, mint egy igazán (szerintem megérdemelten) túl hype-olt könyv, a Pushing the Limits.
Ez a könyv két olyan fiatalt állít középpontba, akiknek élete egyszeriben fenekestől felfordult. Mindketten a társadalom szebbik oldalához tartoztak, aztán egy csapásra mindketten egy képletes sarokban találták magukat.

"Az olyan embereknek mint én és Echo... a mi lelkünk több sebhelyet tartalmazott, mint életet."

Echo és Noah, a két tini, akiknek történetét YA kategóriába sorolták, pedig sokkal jobban megállna az NA műfajban. A problémáik, a szerelmük, az egymás ellen és egymásért való küzdelmük sokkal jobban mutatott volna egy felnőttesebb besorolású könyvben, mint amiben végül helyet kapott. Egy kicsivel több forróság kettejük között, és át is billentek volna abba a kategóriába, amit sokkal jobban kedvelek. De így sincs gond, mert attól a történet kellőképp a hatása alá vont.

Echo - fura, de érdekes neve van (ahányszor olvastam, mindig a Lost-os Echo jutott róla az eszembe... aki egy fekete pasi). És érdekes a múltja is. A sztori legtöbb szála kiszámítható volt, de a lány sebhelyeinek története a megoldásig rejtély volt számomra, és ez volt az egész könyv legizgalmasabb mozgatórugója. Amikor végül kiderült a válasz, mégis csak faarccal bámultam magam elé, és hirtelen azt sem tudtam, kit sajnáljak jobban: őt vagy az anyját? Őt, mert elvesztette a bátyját, a családja romokban volt és az édesanyja, akihez annyira ragaszkodott úgy viselkedett vele ahogy; vagy az anyját, aki nem volt képes feldolgozni a veszteséget és a betegsége miatt majdnem elvesztette a másik gyerekét is. Nehéz. Nagyon nehéz. Mert fájtak azok a szavak, amiket Echo az anyjától kapott, de másrészt nem lepett meg a nő reakciója sem, mert tudom milyen a bipoláris zavar (amivel az anyja küzdött). 
Legtöbbször együtt éreztem Echoval. Vele együtt fújjogtam a mostohaanyjára, megértettem az érzéseit az apjával szemben, de vele ellentétben tudtam, hogy bármit is csinál, sosem kaphatja vissza a régi, (sulis) életét. Lerítt, hogy a bandájából kik az igaz barátai, és a pasijáról is, hogy nem más egy egyszerű tuskónál, akinek csak az jár a fejében. Zavart, hogy a lány jó sokáig nem akart tudomást venni az igazságról, és csak hagyta magát az árral sodorni. Aztán amikor végül hajlandó volt megkapaszkodni, és beismerte, hogy az őt bosszantó Noah mennyire vonzza, sokkal szimpatikusabb lett a szememben.

"A jeges szél keresztülsepert az udvaron, én meg remegni kezdtem.
Noah levette magáról a fekete bőrdzsekijét, és a vállamra terítette.
- Hogy akarsz korrepetálni, ha összeszedsz egy kibaszott tüdőgyulladást?
Összevontam a szemöldökömet. Micsoda furcsa kombinációja volt ez a jelenet a romantikus gesztusnak és a szörnyen nyers megfogalmazásnak."

"- Tetszik amit látsz? - kérdeztem gúnyosan.
Nevetett.
- Igen. - Szerettem ezt a mélyen zengő nevetését. Mindenem remegni kezdett tőle.
- Te be vagy állva. - Mert nincs olyan épeszű ember, aki vonzónak talált volna engem. Különösen nem egy olyan személy, aki már látta a hírhedt sebhelyeimet."

"- Nem te csináltad, ugye? Valaki más tette, igaz? 
Soha senki nem tette még fel ezt a kérdést. Bámultak. Suttogtak. Nevettek. De soha nem kérdeztek.
Az egész világ összeomlott körülöttem, ahogy válaszoltam: - Igen."

Noah - tiszta sohahatárás Andrew.

"Órákat ülnék Mrs. Colins irodájában, és korán kivonszolnám a seggem az ágyból, hogy beérjek matekra, csak azért, hogy újra láthassam ezt a mosolyt. Baromi nagy szarban voltam."

Észveszejtő, ronda dumás, de ugyanakkor szeretetre méltó és nagyon küzdő típus. Igaz Andrew a saját könyvében a végén vette fel a kesztyűt a baj ellen, de Noah egyszer sem adta fel a saját gondja ellen a harcot. Igaz a fiúk esetei más, de akkor is, személyiségben nagyon hasonlóak. Mondjuk Noah alaposan lecsusszant, de a lánnyal az oldalán sokkal erősebbé lett. Echoval ellentétben az ő családi történetét simán kitaláltam, már csak azt motyogtam neki folyamatosan, hogy hagyja a testvéreit ott, a biztonságban, mert ha nincsenek is egy fedél alatt, akkor is egy család maradnak. Természetesen sokáig kötötte az ebet a karóhoz, mert büszke és makacs természete nem engedte, hogy azokra hallgasson, akik tudják, hogy neki és a testvéreinek mi a legjobb. Szerencse, hogy McGarry kitalálta a történet legjobb felnőttjét, a pszichomókus Mrs. Colinst.

"Ez a nő egy tollal rendelkező sarlatán volt."

Nagyon kedvelhető karakter. Olykor lökött tyúknak gondoltam, máskor pedig jó érzéssel töltött el, hogy ott van a történetben, mert legalább ő egy értelmes 18 éven felüli volt, aki okos mondataival terelgette a történet fiataljait. Plusz ha úgy vesszük, az ő közbenjárásával sikerült a főszereplőknek egymásra találniuk.
          

Echo és Noah szerelme nagyon szép. Az elején még nem szimpatizáltak egymással, ami jó kis mosolygós részeket tartogatott számomra, mert amíg a lány nem bírta a srácot, addig az annál jobban szerette bosszantani. Aztán ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a heccelésből más érzelmek kerekedtek ki, amit irigylésre méltó szerelem váltott. Nehéz út volt az övék, olykor rám is ijesztettek, de a végére elégedett lettem.    

"A tökéletes ellentétem volt.
És most mégis ő volt az egyetlen, akit akartam."

A szerelem szép, de ugyanakkor fájdalmas és embert próbáló. Ezek mellett a szereplőknek más, régebbi dolgokkal is meg kellett küzdeniük. Ezekben a nehézségekben leginkább egymásra támaszkodhattak, és olyan jól mutattak együtt, hogy bekerültek a kedvenc párosaim listájára. De a történet nem lenne kerek olyan emberek nélkül, akik nem tennék nehezebbé a szereplők életét. Volt is belőlük szép számmal, mint Echo apja, mostohaanyja, képmutató barátnői, vagy a régi pasija. De velük szemben hihetetlen kényelmes volt az írónő. Mert ahelyett, hogy megutáltatta volna őket velem, inkább megpróbált belőlük szimpatikus karaktereket csinálni, ami nem sikerült mindegyikőjüknél. Echo barátnői átlátszóak voltak, kivéve Lila, aki jó karakter volt mindvégig. De apuci, meg a mostoha, és főleg az utóbbi... hát, meglepődtem. Jó, az apjával még meg is értem, hogy kiakarta békíteni. Támogattam is. De a mostohamami project annyira rózsaszín lett, amit máig nem tudok teljesen megemészteni. Nem akartam én utálni a pótmamit, de az sem jött be, hogy az üzenet szerint félreismertem azt, és homlokomra csapva azt kellene mondanom, tényleg, igazából milyen kedves ez a nő. Ez nekem nem fekszik, és nem szeretem, amikor szinte rám van erőltetve, hogy szeressek meg valakit. Aki ehhez hasonló reakciót váltott ki belőlem, az Echo (ex) pasija volt. Szinte végig egy majom, aztán a végén mintha pálforduláson esett volna át, és megmutatta volna, hogy neki is van esze... mi több, normális, és szép mondatot suttogott a lány fülébe. Nem azt mondom, hogy nem volt szép és jó amit mondott, de az, hogy az eleinte rossz karakterekből jókat farag McGarry, nekem kissé nehezen veszi be a gyomrom. Ha szépen végigvezetett a személyiségfejlődés, vagy legalább darabos, az nem gond... legalábbis nem olyan nagy. Viszont ha a sötét szobában hirtelen reflektorszerű fény jön a felkapcsolt lámpából, az zavar... ahogy ez a mértékű karakterváltozás is. Remélem a következő részekben, amikben Noah barátai Beth és Isaiah lesznek a főszereplők, nem tapasztalok ilyen mértékű, valóságromboló személyiségváltozást. Főleg hogy ők úgy jók, ahogy vannak - kivéve a drog.

Összesítés: egy sebekkel teli lány, aki nem emlékszik a balesetére, és egy sebzett lelkű fiú, aki harcol a családjáért. Különbözőek, de mégis megtalálják a közös hangot, és a young adult műfaj egyik legjobb párosa. Szerethetőek, igaz néha nehéz velük egyetérteni, vagy egyáltalán nem, máskor pedig magára ismer az ember, ahogy olvassa a gondolataikat, mert a könyv váltott nézőpontú. Én szerettem ezeket a fiatalokat, jó volt róluk olvasni, még ha a könyv a többi szereplővel nem is mindig bánt megfelelően, de nem foglalkoztam velük túl sokáig, mert szinte minden pillanatban Echora és Hoah-ra koncentráltam. Felkapott könyv ez, tele dalokkal, de ahogy belehallgattam mindbe, inkább nem választottam az újrajátszást. Nem jöttek be. De az olvasottak annál inkább, és örülök, hogy ez a nagyra becsült könyv olyan élmény volt, ami miatt a rajongók táborát erősíthetem.

10/10