Ti is beleszerettetek már valamelyik gyönyörű borítóba, ugye? Én is. Az egyik legutóbbi ilyen eset az Elhívás című regényhez fűződik. Nézzetek csak rá. Gyönyörűek a színek, szép a modell, tényleg nagyon jó ránézni. De ez, és a sorozat jól csengő címe (Violet Eden krónikák) borzasztó kevés ahhoz, hogy a polcomon akarjam tudni. Mert ahhoz az is kell, hogy a történet is megvegyen magának. Ami sajna nem jött össze.
Sorozat: Violet Eden krónikák
Műfaj: urban fantasy
Oldalszám: 388
Eredeti cím: Embrace
Kötés: puhatáblás, keménytáblás
Fordító: Robin Edina
Megjelenés: 2015 (eredeti megjelenés: 2010)
ISBN: 9789633739129
Violet nem vágyik másra, csak hogy Lincolnnal
lehessen. De a fiú olyan súlyos titkot rejteget, amely bármikor
szétszakíthatja őket. És persze ott van Phoenix is. A lenyűgöző és
kifürkészhetetlen srác, aki azonban mindig a lány mellett áll.
A világosság és a sötétség örök küzdelmének csapdájában vergődve – ahol az angyalok bosszúra szomjaznak, és az emberek hősként harcolnak – Violetnek el kell döntenie, mekkora áldozatot hajlandó hozni. És kiben bízhat…
A rossz döntés nem csupán az életébe kerülhet, hanem a végzetébe is.
Hadd gratuláljak a könyv designerének a csodaszép külsőért. A dicséret itt véget is ér, az írónő vállveregetés nélkül marad.
Igazi sablonos történet angyali erővel megáldott fiatalokról az elmaradhatatlan szerelmi háromszöggel, meg mindenféle misztikus elemmel, de éppen csak annyi, hogy rálehessen fogni, ez urban fantasy.
A fülszöveg minden olyan dolgot elárul, ami fontos lehet azoknak akik még nem olvasták a könyvet, úgyhogy nem is térnék ki a részletekre. Inkább előveszem a jegyzetfüzetem, és bemásolom azokat a gondolataimat, amik olvasás közben késztettek arra, hogy íróeszközt ragadjak.
- Az első 100 oldal gyakorlatilag a semmiről szólt, nem túl érdekes bevezetéssel.
- Főszereplőnk, Violet, ostoba tyúk, aki hisztis picha módjára panaszkodja a világba, hogy Lincoln elárulta, miközben a borsónyi agyával nem képes felfogni, hogy szívszerelme próbálta megóvni az ismeretlentől, amíg lehetett. Csak én lettem volna hálás annak a srácnak, akibe sakál szerelmes vagyok, hogy védelmezett a veszélyes új világtól, amíg tudott? Hogy meghagyott abban a hiszemben, az angyalok cukik és védelmezők, nem pedig egymással viaskodó egocentrikus pöcsfejek, akiknek egy része kussol és teszi amit a Biblia előír, vagy éppen beállnak a kitaszított, bukott bandába, hogy érezzék amit az emberek, miközben kedvük szerint játszanak szerencsétlen halandókkal, mert megtehetik? Jó dolgukban pedig felkutatják az angyali eszenciával megáldott félárva embereket, és megsemmisítik őket, mert miért ne? Azok pedig minden erejükkel megpróbálnak harcolni a fekete angyalok ellen. Violet a félvér csapathoz tartozik. A szerelme is, akit idióta módon eltaszít magától, mert hát hazudott neki! Miben is, bammeg?! Ó, de amőbaagyú vagy te, szívi! Igazad van, inkább kínozd magad (meg engem) és állj össze az első farokkal, akinek csak a hajába zúgtál bele, meg az őszinteségébe. Blah...
- Ha még egyszer Phoenix opálosan csillogó hajáról és kávéfőzésről kell olvasnom, lekaratézok valamit.
- A sztori végén van egy hatalmas csavar, amit az olvasók 90%-a biztos kitalál már a könyv közepétől, amikor az egyik rosszarc elmond egy mesét a Teremtés-korabeli időkből. Nehezen tudtam elhinni, hogy a főszereplőnek nehezére esik kilogikázni a lényeget.
Amint látjátok, ezt a bejegyzést leginkább az indulat szülte. Amilyen szépséges a könyv külseje, annyira gyatra a belső tartalom. Biztos lesznek akik értéket találnak ebben a történetben, sajnálom, hogy én nem tudtam. Csak megerősítést kaptam az univerzumtól, hogy az angyalos urban fantasy-k nem az én asztalom (kivétel talán az Árnyvadászok).
1/10
A világosság és a sötétség örök küzdelmének csapdájában vergődve – ahol az angyalok bosszúra szomjaznak, és az emberek hősként harcolnak – Violetnek el kell döntenie, mekkora áldozatot hajlandó hozni. És kiben bízhat…
A rossz döntés nem csupán az életébe kerülhet, hanem a végzetébe is.
Hadd gratuláljak a könyv designerének a csodaszép külsőért. A dicséret itt véget is ér, az írónő vállveregetés nélkül marad.
Igazi sablonos történet angyali erővel megáldott fiatalokról az elmaradhatatlan szerelmi háromszöggel, meg mindenféle misztikus elemmel, de éppen csak annyi, hogy rálehessen fogni, ez urban fantasy.
A fülszöveg minden olyan dolgot elárul, ami fontos lehet azoknak akik még nem olvasták a könyvet, úgyhogy nem is térnék ki a részletekre. Inkább előveszem a jegyzetfüzetem, és bemásolom azokat a gondolataimat, amik olvasás közben késztettek arra, hogy íróeszközt ragadjak.
- Főszereplőnk, Violet, ostoba tyúk, aki hisztis picha módjára panaszkodja a világba, hogy Lincoln elárulta, miközben a borsónyi agyával nem képes felfogni, hogy szívszerelme próbálta megóvni az ismeretlentől, amíg lehetett. Csak én lettem volna hálás annak a srácnak, akibe sakál szerelmes vagyok, hogy védelmezett a veszélyes új világtól, amíg tudott? Hogy meghagyott abban a hiszemben, az angyalok cukik és védelmezők, nem pedig egymással viaskodó egocentrikus pöcsfejek, akiknek egy része kussol és teszi amit a Biblia előír, vagy éppen beállnak a kitaszított, bukott bandába, hogy érezzék amit az emberek, miközben kedvük szerint játszanak szerencsétlen halandókkal, mert megtehetik? Jó dolgukban pedig felkutatják az angyali eszenciával megáldott félárva embereket, és megsemmisítik őket, mert miért ne? Azok pedig minden erejükkel megpróbálnak harcolni a fekete angyalok ellen. Violet a félvér csapathoz tartozik. A szerelme is, akit idióta módon eltaszít magától, mert hát hazudott neki! Miben is, bammeg?! Ó, de amőbaagyú vagy te, szívi! Igazad van, inkább kínozd magad (meg engem) és állj össze az első farokkal, akinek csak a hajába zúgtál bele, meg az őszinteségébe. Blah...
- Ha még egyszer Phoenix opálosan csillogó hajáról és kávéfőzésről kell olvasnom, lekaratézok valamit.
- A sztori végén van egy hatalmas csavar, amit az olvasók 90%-a biztos kitalál már a könyv közepétől, amikor az egyik rosszarc elmond egy mesét a Teremtés-korabeli időkből. Nehezen tudtam elhinni, hogy a főszereplőnek nehezére esik kilogikázni a lényeget.
Amint látjátok, ezt a bejegyzést leginkább az indulat szülte. Amilyen szépséges a könyv külseje, annyira gyatra a belső tartalom. Biztos lesznek akik értéket találnak ebben a történetben, sajnálom, hogy én nem tudtam. Csak megerősítést kaptam az univerzumtól, hogy az angyalos urban fantasy-k nem az én asztalom (kivétel talán az Árnyvadászok).
1/10
Nehogy csak fröcsögésből álljon ez a poszt, ezért hoztam pár idézetet:
"A képzelet az ő fegyverük, a szabad akarat a miénk."
"- Az idő kezdete óta a jó és a gonosz éles ellentétben áll egymással. Az angyali birodalom lakóit kötelezik a saját törvényeik. A mi világunkban nem léteznek számukra efféle megkötések. A két erő között dúló örök ellentét tökéletes küzdőteret talált magának a földön.
A vérző test kaszabolásának látványa sokkal... élvezetesebb a lelki hadviselésnél."
" ...egy angyal eszenciájából részesülünk, nem pedig a lelkéből. Kapunk az erejéből, különleges képességeiből, de az erkölcseivel és elveivel nem szükséges azonosulnunk. Mindez továbbra is a saját neveltetésünk és a szabad akaratunk függvénye. Bölcsebb, ha nem tudjuk, kitől is származunk. Elejét veszi a felesleges előítéleteknek közöttünk."
" Mintha bepillantott volna a szívembe, hogy előrángassa minden titkomat. Honnan pottyant ide ez a srác?"
"Az érzés az emberiség fő erőssége... és egyben gyengesége is."
" Szükségük volt hát egy hatalomra, hogy kordában tartsa a száműzötteket, olyan hatalomra, ami összefogja a világosság és a sötétség erőit. — Felém nyújtotta a kezét. — Az emberi Grigorira."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése