Stephenie Meyer: A burok

     Sokan ismerjük Stephenie Meyert. Ő az az írónő, aki megalkotta a csillámpírokat, és a 10 éves Alkonyat évforduló örömére megírta ugyanazt a sztorit, csak ezúttal egy Beau nevű srác bénázik össze-vissza, amíg a napfény Edythe vámpírleányzó bőrén csillan (jaj, ez a klip idevág). Bravó. Ám, talán, még jó is lehet. Hótziher, hogy elolvasom. Csak a mazochista kíváncsiság hajt, mert az eredeti sorozatot olvastam, és azóta is kerülöm, mint macska a forró kását. De hallottam ám, hogy az írónő A burok című könyve sokkal jobb. Be is terveztem az olvasást, de közben abból is kijött a mozifilm, megnéztem, amit nemes egyszerűséggel csak lebutított nyálgombócként emlegetek. A sokkhatásra félre is tettem a könyvet, de a Mini-könyvklub novemberi olvasmánya lássatok csodát, Meyer űrlényes könyve lett. Nem titkolom, erre szavaztam, örültem, hogy végül ez lett az egyik befutó, mert ha nem, valószínűleg még mindig figyelmen kívül hagynám.

Kiadó: Agave Könyvek
Oldalszám: 544 (a 2015-ös kiadásé, amiben az extra fejezet található - ITT elolvashatjátok rajongói fordításban)
Kötés: Keménytáblás
Eredeti cím: The Host
Fordító: Farkas Veronika
ISBN: 9786155522529

     A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára.
Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emlékekről. Egyvalamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni.
Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen.
Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek…

     Hányszor volt már, hogyha megláttam egy földönkívülis filmet, mindig görcsbe rándult a gyomrom, mert belegondoltam, mi lenne, ha jönne pár űrhajó lényekkel, hogy leigázza a Földet, és szolgájává tegye az emberiséget. Rémes érzés. De ott a megoldás, csak ki kell iktatni egyet, a többi erre meghülyül, mert összeköttetésben vannak, és vagy pusztulni kezdenek, vagy elhúzzák a csíkot, mert mindig az ember nyer - legalábbis Hollywood szerint. Meyer képzelete nem ilyen sablont szült, ő a földönkívülieket békés lényeknek álmodta meg, akiknek természetes, hogy átveszik a bolygókon az uralmat, a rajta lévő népeket pedig gazdatestként használják.

"...magának a bolygónak a hatalmas gömbjét is veszélybe sodorták gondatlan és kapzsi magatartásuk folytán. Látván, mi volt és mi van most, senki nem tagadhatta volna, hogy hála nekünk, a Föld egy jobb hellyé vált."

A történet olyan, mint a mély víz, amibe beledobnak. Az ember jól elmerül benne, rögtön egy olyan világban találja magát, ahol a maroknyi földlakók menekülnek a leigázók elől, nehogy az ő testüket is paraziták uralják. Rögtön reakcióba lép a természetes ösztön, a túlélésé, ami nemcsak abból áll, hogy el kell bújni, hanem előjön az erőszakos visszacsapás, az ölés, miközben az ember mindent megtesz azért, hogy a saját faját megmentse. A regény sikeresen bemutatja a két fajt, a lelkeket, akik békésen elvannak, hozzászokva a saját tökéletességükhöz, a szeretetet hirdetve, miközben nem veszik észre, hogy ennek a bolygónak a szülöttei nem vegetáló lények, akik boldogan elfogadják az univerzum akaratát.

"Ez a világ kétségkívül minden világok legjobbja és legrosszabbja - itt vannak a legszebb érzékletek, a legkifinomultabb érzelmek... a legaljasabb vágyak, a legsötétebb tettek. Ennek talán így kell lennie. Talán a mélypontok nélkül a csúcsok sem tudnak olyan magasra nőni."

Az emberek kétszínűek, gonoszak, pusztítják a környezetüket és saját magukat, de bennük is ott a szeretet, az a rengeteg érzelem, ami miatt több, puszta használható buroknál. Eleinte úgy tűnik, mintha a jó és a rossz csatája lenne ez az egész történet, de hamar rávilágít mindkét faj pozitív és negatív oldalára. Egy idő után nem arra gondoltam, hogy gyerünk földijeim, csapjatok oda a férgeknek, hanem arra, ezek a valakik nem is olyan rosszak, megtudnák tanítani, hogy az ember ne a pusztítást válassza, hanem a békét. De jó lenne! Inkább erre figyeltem, és Vándorra, az egyik lélekre, aki megkapta Melanie testét, ám a lány csökönyös módon ragaszkodik az élethez, és nem hajlandó eltűnni a semmibe. Megakarja akadályozni, hogy a bitorló megkapja az emlékeit, azokról a szeretteiről, akik még életben vannak, nehogy őket is elkapják. De Melanie emlékei és érzelmei sokkal erősebbek, mint azt Vándor hitte, már-már a sajátjának érezte, ami szépen lassan megváltoztatta a gondolkodásmódját, és mindent felrúgva, otthagyta a sajátjait, hogy megtalálja Melanie családját, akiket már a magáénak érzett.

"Megváltoztatott engem ez a bolygó, vagy csak elhozta az igazi énemet?"

"...a rengeteg bolygó és gazdatest után, amit magad mögött tudhatsz, végre megtaláltad a helyet és a testet, amiért meghalhatsz. Azt hiszem, hazaértél, Vándor."

Azt kell mondjam, Vándor az egyik legjobb szereplő, akiről idén olvastam. Az a sok szenvedés, amin átment, fizikailag és érzelmileg is, megsajnáltatta velem. A kedvessége, önfeláldozása, a hozzáállása mind nagyon tetszett. Olyan volt, mint az a színész, aki elviszi hátán a filmet (na nem az azonos címen futó filmé, csak általánosságban beszélek). Ő volt a könyv lelke. Minden más szereplő másodlagos volt hozzá képest, árnyékok. Még Mel is, pedig ő az egyik kulcsfigura.

"Annak már tudatában voltam, hogy Melanie több számomra, mint csak egy makacs gazdatest, aki oktalanul megnehezíti az életemet. Társakká váltunk, sőt, bizalmasokká az utóbbi pár együtt töltött hét alatt - mióta közös ellenségünk, a Hajtó szövetségbe tömörített minket."

Ha mégis rangsorolnom kellene, akkor Vándor/Vanda után Jamie lenne a favorit. Olyan klassz volt a kiskölyök! Az a feltétel nélküli szeretet, ahogy egyszerre szerette a nővérét, és a testét birtokló lelket, nagyon szép volt. Őt követi Melanie, a pukkancs, a bátor lány, aki néha vidámságot hozott a napjaimba, amikor vitatkozott a lélekkel. Ők hárman, és Jeb bácsi voltak a szimpatikus szereplők, de a többi embernek szívesen elporoltam volna a seggét.

"Ebben a pillanatban, ha választanom kellene, hogy visszakapjam a világot, vagy megkapjalak téged... akkor rólad nem tudnék lemondani. Még akkor sem, ha cserébe megmenthetnék ötmilliárd életet."

Meglehet érteni Jaredet, akinek szerelmét valaki más irányítja, és emiatt forr a dühtől. De ahogy viselkedett, azt a filmben sem néztem jó szemmel, a könyvben meg hát egyenesen irtóztam tőle. Jó nagy tuskó volt. Szegény lányt hányszor elkalapálta. Azért gondoljunk már bele, mégis a szerelme testét csépelte. Erre én nem lennék képes. Ott volt még Kyle is, aki még a Hajtónál is idegőrlőbb volt. Nem találom a szöveget, amit Vanda gondolt Kyle-al kapcsolatban, de a lényeg, egyszer addig szorította volna a torkát, amíg el nem lilul a férfi feje. Ezzel nagyon egyetértek.  
Kyle öccse, Ian, más tészta, mint a többiek.

"...olyan kedves, mint egy lélek, de olyan erős, amilyen csak egy ember tud lenni."

A legtöbb olvasó elolvad tőle, én nem. A történet háromnegyedénél már kezdtem megkedvelni, mert látszódott, mennyire megértő, kedves, és szerelmes.

"- Nem az arcod tetszik, hanem a kifejezés, ami rajta ül. Nem a hangod, hanem amit mondasz. Nem az, ahogy kinézel ebben a testben, hanem az, amit teszel vele. Te vagy gyönyörű."

A regény cselekménye majdnem a nullával egyenlő, leginkább az idegen, emberek közé való, nehéz beilleszkedéséről szólt.

"A többiek a teremben továbbra is rosszindulatúan meredtek rám, a szerszámaikat még mindig a kezükben tartva. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a csákányok és a kapák, amelyekkel a földet törték fel, könnyedén eltörhetnek egy testet is. Az arckifejezésüket látva úgy tűnt, ez nem csak nekem futott át az agyamon."

A könyvet Vándor karaktere miatt szerettem úgy ahogy. Jó érzéssel töltött el, amikor a régi életeiről mesélt, a havas tájról, ahol a hegyekben színes üvegpaloták szépítették a környezetet. Vagy ott volt az éneklő denevérek világa, ahol békésen eldalolásztak maguknak. De mindez olyan mesébe illően volt tálalva, és némelyik még izgalmas is, hogy nagyon szerettem volna még többet olvasni ezekről a világokról.
Tudtam, nem menekülhetek meg a szerelmi szarságoktól. Amíg a filmet lebutított nyálgombóccá változtatták, addig a könyv egy másodlagos szerelmi négyszöggel operált. Örültem, hogy ha hangsúlyos is volt, de nem olyan idegesítően és nyomulósan, mint a mozgóképes változatban.

Összesítés: amikor már feladtam a reményt, hogy Meyerben van írói véna, akkor itt ez a könyv, és megmutatja, hogy tévedtem. Tud ő írni, ha akar. Csak menne ez jobban is. Nem volt unalmas, inkább monoton, több élet, izgalom, akció kellett volna a történetbe, mert bizony elbírta volna. Dolgozhatott volna egy másik íróval, duóban. De így sem akarok nyavalyogni, mert beérem azzal amit kaptam, örülök, hogy nem egy tré csomagolásba bugyolált románcot kellett elviselnem, ami csak a csókokra lenne kihegyezve. Érdekes volt a világokról olvasni, mi lenne, ha igaz lenne? És érdekes volt azzal a gondolattal is eljátszani, hogy mi történne, ha találkoznánk egy földönkívüli fajjal, akik ahelyett, hogy lerohannának inkább barátságot kötnének velünk, és az emberek is a kezüket nyújtanák puskacső helyett.
Olvastam lehetséges folytatásokról, hisz Meyer trilógiát akart a történetből. Nem támogatom az ötletet. mert a vége úgy jó, ahogy van, felesleges lenne szenvedtetni a főszereplőket, most, hogy végre boldogok.

7/10